A Machine Head szerintem akkor volt a legkirályabb, amikor tolta a nu-metal szekerét. Ez lehet sokaknak nem szimpatikus, de a Burning Red és a most simogatás alá kerülő Supercharger az én két kedvenc lemezem a zenekartól. Pofonegyszerű dalok, marha jó groove-os témák, kétezres évek, mi kell még? Essünk is neki!

A Supercharger a Machine Head negyedik stúdióalbuma. A megjelenítés időzítése szerencsétlen volt, és a minimális promóció következtében messze elmaradt a The Burning Red sikerétől, amelyből az Egyesült Államokban eddig körülbelül 134 000 példány kelt el. A Supercharger-ből ezzel szemben az USA-ban nagyjából 45 000 példány fogyott eddig, így kereskedelmi bukásnak számít. Ez a zenekar utolsó kiadványa, amelyen Ahrue Luster szólógitáros szerepel. A Supercharger 2001 októberében jelent meg, mindössze néhány héttel a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után. A vezető (és egyetlen) kislemez, a Crashing Around You röviddel azután lekerült az MTV-ről és a rock rádiók műsoráról. A visszavonás oka a dal „crashing” (összeomlásra utaló) metaforikus szövege, valamint a videóklipben látható, lángoló San Francisco-i látkép volt. A zenekar az albumhoz kapcsolódó turnét a kiadó, a Roadrunner Records támogatása nélkül bonyolította le, majd a Hellalive megjelentetésével  amellyel teljesítették szerződéses kötelezettségüket, kétéves szünet következett a kiadó amerikai részlegével való együttműködésben. 

A Supercharger a Machine Head pályájának egyik legmegosztóbb anyaga. Ez az album egyfajta identitásválság-lenyomat egyesek szerint, ami véleményem szerint egy baromság. Én tisztelem az AC/DC-t, nagyon is, de nem lennék képes ötven éven keresztül ugyanazt a zenét csinálni. Ezért teljesen elfogadom és megértem azt, ha egy zenész kalandozik valamilyen irányba. Ezekből tud néha kisülni valami nagyon izgalmas! Tudtok említeni amúgy betegebb, dobbal kezdődő dalt/albumot, mint ez? Ami a Bulldozer-ben történik az egyszerűen…szavakat se találok rá. McClain nem hiába tartozik a kedvenc dobosaim közé, amit ez a csávó le tud hozni, az fantasztikus! Már itt nyilvánvalóvá válik, hogy Robb is új megközelítésben áll a dalokhoz, rengeteg visszhangot használnak az éneksávok során is, ami hatalmas teret ad a hangzásban. Nem félnek attól, hogy a lágy, dallamos témákat hirtelen váltsák zúzásra, de ettől például korábban a Sepultura sem berzenkedett annyira. A White-Knuckle Blackout egy agresszívabb dal, ami kicsit furcsán hathatott első hallásra a kétezres évek elején. Benne van az egyszerű groove, amit a dob remekül tud hangsúlyozni. Talán ez az, amit a nu-metalban a legjobban szeretek, hogy nem fél változatos dalokat írni. Imádom, ahogy a lágy rész után érkezik egy ordibálás zúzással karöltve. Ez szinte minden dalra elmondható, aki pedig kicsit is vevő ezekre a megoldásokra annak ez egy aranybánya. A Crashing Around You-ra emlékszem, hogy már első hallgatásra megvett magának. Mondanám, hogy Demmel nem is kellett volna később a zenekarban, de biztos az is, hogy Ahrue több nem lett volna ilyen témák tekintetében. A wah pedál neki is jó barátja volt ebben az időszakban. A frusztrációval átitatott dal egy remek szerzemény, nem tudok rá semmi rosszat mondani. Tökéletesen megalapozza a hangulatot a Kick You When You’re Down-nak, ami egy olyan energiabomba, hogy nem is lehet lelőni az embert, ha bepörög rá. A refrént pedig kötelezően együtt kell ordítani koncerten, nem is lehetne máshogy, hiszen annyira bele eszi magát a fejekbe. Az Only The Names már egy súlyosabb, ezáltal sokkal lassabb dal. Olyan hangulatot teremtettek ebben a dalban, amire azóta is kevés szerzeményben volt képes Flynn mester. Az All In Your Head pedig az én korosztályomnak egy metal himnusz. Akár Fred Durst is megirigyelné a dalt és annak a hip-hopos hatását. Ennek ellenére a refrén ugyancsak fogósra sikerült, de ez nagyban köszönhető McClain dob témáinak is ennél a résznél. Nagyon imádom, ahogy a dobos együtt mozog, lélegzik a dallal. Az American High egy őrültebb dal, többféle dolgot kipróbálnak benne a srácok, a refrénben pedig Robb konkrétan megőrül. A Brown Acid átvezetőnek nem értem a mai napig, hogy mi értelme, de ezt az alig egy perces átvezetőt ki lehet bírni. A Nausea tremolós, lüktető gitár soundja nagyon érdekesen hat, McClain félig-meddig lakodalmas dob témájával, de tökéletesen elősegítik ezek azt, hogy a refrénben megint tudjunk egy hatalmasat zúzni, illetve énekelni, hogy ne is felejtsük el később se a dalt. A Blank Generation gitárhangzása engem kicsit a Limp Bizkit - P.O.D. kettősre emlékeztet mindig. Nem hiszem, hogy teljesen azt akarták másolni, de mind a két zenekartól hallani a dalban erős áthallásokat. A Trephination az album egyik legérdekesebb dala. Ez az agresszív szerzemény tökéletesen előrevetíti a következő lemezt, illetve süt belőle az a düh, ami ekkortájt vehette körül a zenekart. A Deafening Silence-ben nem vagyok biztos, helyett kellett kapnia az albumon. Úgy gondolom, hogy külön egy bónusz tételként jobban megállta volna a helyét. A lemezt a címadó dal zárja, ami ekkora kicsit nekem unalmasan hat, pedig tényleg szeretem a lemezt.

Visszatekintve azt mondom, hogy remek korlenyomat ez az album, ami még egy utolsót enged kortyolni a nu-metal hőskorának poharából.