Spirit Adrift, azaz Nate Garrett bemutatta a legújabb Spirit Adrift albumot, és hogy a rajongók ne járjanak sokáig a fellegekben, hozzáfűzte, hogy a zenekart le is állítja. Remek hírek egy friss albumos előadótól, nem? Nincs mit tenni, keményen meg kell hallgatni az Infinite Illuminationt.
Újraolvastam már sokadjára Ozzy könyvét, ahol meséli, hogy volt egy időszak, amikor anonim alkoholista gyűlésekre kellett járnia. Mennyire vicces a nyolcvanas évek egyik legnagyobb metalénekesét beküldeni egy ilyenre, nem? Olyan, mintha úgy kezdenéd egy ilyen bemutatkozást, hogy:
“Sziasztok! KoaX vagyok, zenefüggő!”
Ez pedig esetemben teljesen valós is lenne, hiszen imádok felfedezni jobbnál jobb zenekarokat. Emlékszem, amikor a főszerkesztő küldte nekem pár éve a Neon Nightmare-t, totál padlót fogtam tőle. Már akkor is pedzegette, hogy a Spirit Adrift-es énekes-gitáros projektje ez, de akkor még az anyazenekarnak nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. És itt követtem el egy nagyon nagy hibát ... Később készítettem vele egy interjút, és a világ egyik legszimpatikusabb fazonja a csávó, de még ezután sem mentem neki a korábbi anyagainak. Most meg a napokban jelent meg a Spirit Adrift Infinite Illumination albuma, amellyel együtt azt is bejelentették, hogy befejezik a zenekar kicsivel több mint tízéves pályafutását. Mit csinál a metalrajongó ilyenkor? Felfedezi magának a zenekart, utána pedig fogja a fejét. Fogom bizony, hogy eddig miért nem mentem rá erre a zenekarra? A zenekar simán heavy metalnak van aposztrofálva mindenhol, de ez valami zseniális muzsika, olyan atmoszférával, amit egy esős, borús napon csak imádni lehet. Most itt ülök, egy albumot már rongyosra hallgattam, és van még másik öt, amit fel kell fedeznem magamnak. Így azért nehéz a korábbi lemezekkel összehasonlítani, így marad egy friss, első lemezes benyomás.
Továbbra is azt kell mondanom, hogy Nate egy multiinstrumentalista zseni. Nagyon sajnálom, hogy befejezi ezt a projektjét, mert ennyire jól összekeverni a különböző zenekarok legjobb pillanatait, stílusát nem könnyű. Nekem első hallgatásra egy nagy adag Black Sabbath, rengeteg dallamos ének ugrott be. Úgy szól a gitárja, hogy azt Tony Iommi mester taníthatta neki egy elfeledett NAMM Show-n vagy nem tudom hol. Annyira tökéletes brit stoner–heavy metal gitárhangzás van, hogy ha akarnám, sem tudnám rekonstruálni sehogy. A Born in a Bad Day című dalban pedig még van egy kis Slayer–Machine Head hangulat is az egyik riff miatt.
A nyolc dal olyan könnyen pörög végig, hogy egy pillanatig sem érzem azt, hogy bármelyik hang is felesleges lenne. Mindennek megvan a helye, tűpontos precizitással. A dobok hangzása is érdekesen van kialakítva, de jól áll az albumnak. Van tere az egésznek, azt érezheted, hogy ott vagy a próbateremben, de közben a lábdob annyira tökéletesen szól, a tamokról nem is beszélve. Imádom a Buried in the Shadow of the Cross című dalt, mivel van benne egy kis keleties hangulatú riff, ami az egész dalnak ad egy különleges hangulatot. Az egész albumnak van egy lassú húzása, ami folyamatosan vonszol előre. Én is azt vettem észre többször, hogy hiába nem csak a zenére figyelek, elkezdek bólogatni, ütöm a taktot a lábammal, és újraindítom a lemezt, ha a végére érek. Szerintem az emberek, a zenészek jelentős része csak álmodik arról, hogy elérje azt, amit Nate, miközben szerencsétlen csávót rendesen cibálja az élet. De zeneileg annyira magasan van, hogy Kátai Tamással kezet foghatna.
Két napja került hozzám a lemez, és az első perctől kezdve tetszett. Nem tudok róla szuperlatívuszokban ódákat zengeni, de nem is kell, mert meghallgatja az ember, és rájön, hogy ez tényleg egy mestermű!
