Fullos üzemmódban dübörgött a Dürer Kert ezen az estén. A telepakolt kisteremben vérbeli underground metal mészárlás folyt a Hellripper vezérletével, a keverő mögött lefüggönyözött nagyban pedig a “Blazing Desert Metal” koncepció jegyében keleti és afrikai motívumokkal dúsított dallamos metalt művelő tunéziai-francia Myrath és aktuális turnépartnere, a hazai Roses Of Thieves forrósította a hangulatot.
A Thy Catafalque soraiban is kulcsfigurának számító Dudás Ivett és társai gyakorlatilag színre lépésük első pillanataitól maguk mellé állították a zsűrit. Az énekesnő kedves személyisége és bájos kisugárzása, na meg a srácok pörgős előadásmódja pontosan olyan, amilyet egy efféle könnyed, bulis zenét játszó, frontcsajos csapattól élőben elvár az ember. Egyedül Bárdos Tamás húzta egy helyben lecövekelve, viszont a jókedvet és átélést rajta is lehetett látni. A gyors egymásutánban megjelent két Roses Of Thieves album hegedűre és tangóharmonikára – ez utóbbit sajnos elnyelte a keverés – épülő nótáiban hol a folkos / kocsmás jelleg, hol a karcosabb, riffelősebb arculat domborodott ki jobban; a gépies püttyögéssel induló, de alapvetően gitárra hangszerelt Boys - Summertime Love (igen, a Sabrina-sláger a 80-as évekből) nekem eléggé kilógott az összképből, persze erre is rendesen bemozdult a nép.
A Myrath voltaképp már azzal eladta nekem a mostani show-ját, hogy a Wilderness of Mirrorsról nyolc dalt rámolt bele a műsorba. Legutóbbi találkozásunkkor, 2020-ban hasonlóan jártak el a Shehili lemezzel – a három évvel ezelőtti fellépésüket kihagytam, de akkor nem headlinerként jöttek, úgyhogy csakis “best of” program jöhetett szóba –, és hát nem azért van a friss anyag, hogy azt népszerűsítse a zenekar? Nem mi fogalmaztuk meg ezt eredetileg, de jó az apropó arra, hogy ismételten hangoztassuk.
Még akkor is, ha személy szerint nem az ideit nevezném a kedvenc Myrath anyagomnak. Számomra akkor az igazi, amit a társaság művel, amikor egészséges arányérzékkel ötvözi a pallérozott gitárzenét és az egzotikumot. Ha szimplán keleties fűszerezésű Kamelotba vagy popba mennek át, mindjárt kevésbé hat izgalmasnak a történet. Márpedig az alapító billentyűs, Elyes Bouchoucha távozásával és a tulajdonképpeni utód, Kévin Codfert fokozatos produceri térnyerésével ma már ezek a tendenciák határozzák meg egy-egy albumuk irányvonalát. Ám a szettet sikerült úgy összerakniuk, hogy mindössze egyetlen tényezővel szemben emelnék kifogást. Ez nem más, mint a Soul of My Soul – ami azt illeti, ezzel zárták a törzsprogramot –, amelyet a tagok dalszerzői kvalitásaihoz méltatlan giccses tucatterméknek tartok, a csapat jellegzetes stílusjegyei közül egyik sincs jelen benne markánsan.
Nem véletlenül használtam fentebb a “show” szót. A Myrath, nagyon helyesen, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a minőségi muzsikálás mellett komoly látványosságot is nyújtson. A Wilderness of Mirrors borítója alapján felépített díszletek mögül Zaher Zorgati énekes a nyitó The Funeral első pár sora után lépett elő. Ezúttal elhagyta a különféle bűvésztrükköket, ellenben a régi Dürerben látottakhoz képest még többet, még közvetlenebb módon kommunikált a többször is “Buda”-ként (ami a lokációt tekintve nyilván stimmel) megszólított nagyérdeművel. Sőt a ráadásban a Les Enfants du Soleilt a rajongók között ülve kezdte el. Bár egy ízben torokproblémára panaszkodott, képes volt azt vérprofin palástolni.
A múltkor Codfert esetleges színpadi jelenlétén akadtam fenn. Az úriember mára láthatóan megtalálta a helyét az élő előadásban: szintiállványa mögül nem lépett előtérbe, és a hangszeres munka mellett vokálozással is gyakran besegített.
A banda mókamestere a sajátos álarcot viselő Morgan “Myror” Berthet dobos. Nem átallotta kupakkal megdobni Kévint, amikor a honfitárs épp belemélyedt egy szólójába. Az érzékeny mondanivalójú The Clown előtt papírzsebkendőt nyújtott a még javaban konferáló Zahernek, majd a főműsor végén nemes egyszerűséggel kirángatta az énekest a pódiumról, amikor soknak ítélte meg a szövegelést.
Néhány vendég is emelte az esemény fényét. Az Until the Endben “Miss Ivett” vette át Elize Ryd szerepét, több szám közben táncosnő lejtett ki a deszkákra, a frontember és a közönség egyik kiváltképp emlékezetes interakciójára pedig Hunyás Katalin fotóst engedték fel.
A program, mint már utaltam rá, kellően színes lett. A Wilderness of Mirrors termése a stúdióverziókhoz képest jobban működött nálam, pláne a régi gyöngyszemek között elhelyezve. Az imént említett Les Enfants du Soleil is a 2010-es évek Myrathját idézte meg. A célratörőbb, pop-formátumú nótákat felvonultató Karma korongról választhattak volna karakteresebb darabot is az Into the Light helyett, de sebaj. Így is remek hangulatban, felemelő érzésekkel távoztam, máris várva az újabb alkalmat, amikor a tervek szerint hamarosan érkező következő lemezt népszerűsítik majd Zaherék.
