A Limp Bizkit örökké ott lesz a kedvenc zenekaraim között. Csinálhatnak bármit, akkor sem tudnak kiszorulni innen. Emlékszem, hogy hosszas várakozás után érkezett meg a Gold Cobra, amit vegyes fogadtatás követett, nem is véletlen. Noha nem a legjobb albuma a zenekarnak, azért vannak ezen is témák, amiket érdemes elvinni a „simogatóba”.
2004-ben a Limp Bizkit felvette a The Unquestionable Truth (Part 1) című anyagot a visszatérő Wes Borland gitárossal, azonban John Ottót az album nagy részén Sammy Siegler váltotta a dobok mögött. A zenekar a Greatest Hitz válogatáslemez megjelenése után szünetre vonult. Borland ekkor úgy nyilatkozott, hogy:
„jelen állás szerint a jövőbeli terveim között nem szerepel a Limp Bizkit.”
2009-ben a Limp Bizkit Borlanddel a soraiban újra összeállt, és elindította a Unicorns N’ Rainbows Tour turnét. A turné során Fred Durst bejelentette, hogy Borlanddel közösen megkezdték egy új album felvételeit, amely a Gold Cobra címet kapta. Borland szerint a címnek nincs különösebb jelentése, egyszerűen illeszkedett ahhoz a zenei stílushoz, amelyen a zenekar az albumhoz dolgozott. A Gold Cobra zenéjét általában nu metalként jellemzik, és gyakran említik a Limp Bizkit korai albumainak hangzásához való visszatérésként (ezzel amúgy maximálisan nem értek egyet). Ugyanakkor a lemez több ponton is eltér a zenekar megszokott stílusától, és eklektikusabb megszólalást mutat. A Significant Other, a Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water és a Results May Vary albumokkal ellentétben a Gold Cobra nem tartalmaz vendégénekeseket (kivéve két bónuszszámot), és a hangsúly elsősorban Wes Borland gitárjátékán van, nem pedig DJ Lethal turntable- és hangdizájn-munkáján. Sam Rivers basszusjátéka jazz és funk elemeket is felhasznál, míg Borland gitárjátéka széles spektrumot ölel fel a heavy metaltól és hard rocktól az elektronikus zenéig. DJ Lethal billentyűi és samplerei egyszerre adnak dallamos és durva karaktert az albumnak. Emlékszem, hogy a Gold Cobra kézhezvétele után rohantam haza, és raktam be a lejátszóba, de nagyon pofára estem. Azóta sem ez a kedvenc albumom a Limp Bizkit-től, noha vannak rajta tök jó megoldások, sőt a Walking Away a valaha írt legjobb Limp Bizkit-dal. Mégis az anyag tele van töltelék dalokkal, amik csak az időt húzzák, vagy éppenséggel Fred mániáját próbálják kiszolgálni feleslegesen.
Tizenhat dal, kereken egy óra, amit ha a felére csökkentenénk, akkor egy hibátlan lemezt kapnánk. Az albumot nyitó Intro arra enged következtetni, hogy visszatérünk az első album brutális kegyetlenségéhez, de nem annyira nyers módon. Aztán persze a Bring It Back egyből lehűti a kedélyeket. Noha Borland kemény, groove-os riffeket használ, a refrén egyenesen zseniális, hiszen könnyen jegyezhető, de a samplerek hatalmas szerepet kapnak a dal elején, ami sok embert elriaszthat. Ha nem lenne az előző „dal”, akkor simán gondolhatnánk azt erről az éppen hogy kétperces szerzeményről, hogy ez az album intrója. Be is kell vallanom, hogy anno én az Intro-t simán lehagytam a lejátszómról, így nagyon tudomást sem vettem róla. A Gold Cobra címadó dal azonban hozza a kötelezőt, és kedvet is csinál az albumhoz. Kellően dallamos, de megvan benne a „Chocolate Starfish”-féle groove-os húzás, amit remekül kever a Significant Other hip-hopos, rapes vonalával. Ennek a dalnak a refrénje könnyen ott marad az emberek fejében, akárcsak a Shotgun sorai. Valahogy mindig is kettős érzelmeim voltak a dal iránt. A végén hallható gitártéma marha jó, a dal is alapjáraton hangulatos, de valahogy… nem tudom. Helyzetfüggő, hogy éppen hogyan állok hozzá. A Shark Attack-ben megmutatja Durst a régisulis technikáját, amitől nagy lett a zenekar. Borland is előszedi a régi, nyakatekert riffeket. Egy pörgősebb dalról beszélünk, amire remekül illik Durst felpörgött stílusa. Ha megfigyeljük, Otto is hatalmasat dobol a dalban, rengeteg olyan kis díszítést használ, amelyek hozzáadnak a dal összképéhez. A Get a Life egy érdekes dal, egy energiabomba, ami felrobban a feszültségtől. A gitár itt a dal jelentős részében háttérbe szorul, sokkal inkább a zajok veszik át a szerepet, hogy aztán a refrénben hatalmasat robbanjon az arcunkba. Ha megfigyeljük, itt a dalban az Endless Slaughter témái is benne vannak.
Egyértelmű, hogy a két szerzemény egy időben íródott. A már korábban is említett Shotgun következik, ami beírta magát a Limp Bizkit modernkori történelmébe. Könnyen megjegyezhető, dallamos, gitárcentrikus, és egyértelműen tudatosan, jól összerakott dalról beszélünk. A Douche Bag valahogy engem sosem tudott igazán megfogni. Ellenben utána következik a Walking Away, ami tényleg a valaha született legjobb Limp Bizkit-dal. Imádom Borland delay-es megoldásait – nem hiába csináltatott magának saját signature delay pedált is. Van az egész dalban, ahogy penget, egy különleges energia, ami nincs meg máshol. És pontosan itt kellene azt mondani, hogy: köszönjük, befejezzük az albumot.Ehelyett érkezik a Loser, ami egy totálisan felesleges, autotune-nal átitatott dal. Az Autotunage ugyanebben a cipőben jár. Hiába jönnek vissza a metalos riffek, az egész dal csak feledésbe merül az idő előrehaladtával. És jön a 90.2.10 és a Why Try, amelyekre jóformán nem is emlékszem. Értem én, hogy meg akartak emlékezni Kurt Cobainről valamilyen módon, de… nem ment jól. A Killer in You és a Back Porch is hasonló dalok: csak vannak, de miért? Az Angels zárja az albumot, ami megint csak messze van attól a Limp Bizkit-től, amit szeretünk.
Mai fejjel értem, hogy miért van ennyi könnyebb, más stílusú dal a lemezen, de szerintem ezeket helyénvalóbb lett volna külön kiadni valamilyen formában. Egy rövidebb, de erősebb album után még mindig erről a lemezről beszélnénk máskor is, nem csak amikor évfordulós.
