Manapság nagyon divatos lett címkézni, gyakorlatilag mindenre jut valamilyen „label”. Zenei fronton ennek persze megvan az előnye: hallgatóként kapaszkodót ad, segít eligazodni. De amikor belefutsz egy olyan zenekarba, mint a Portrayal of Guilt, akkor a megfelelő címke megtalálása – úgy, hogy ne legyen izzadságszagú – finoman szólva is mission impossible.

Pont ez a jó bennük: annyira kiszámíthatatlanok, hogy egyszerűen lepereg róluk minden műfaji keret. Black metal, screamo, hardcore, noise rock – mind ráhúzható, de egyik sem írja le igazán, mi történik. Egy dolog biztos: a Portrayal of Guilt nem rózsaszín leányálom. A lemezeik általában nehezen befogadhatók, mégis valahogy beszippantanak. Az új lemez sajtóanyaga trip-hop utalást is bedob, amin elsőre jogosan húzza fel az ember a szemöldökét. De mire végigérsz ezen a 33 percen, már nem az a kérdés, hogy „mi ez a stílus”, hanem az, hogy mit csinál veled.

A …Beginning of The End nem dalok gyűjteménye. Inkább egy folyamatosan épülő és széteső érzelmi spirál, ahol a számok nem külön egységekként működnek, hanem egymásba csúsznak. Már a nyitó, instrumentális Backstabber is ezt készíti elő: rövid, atmoszférikus felvezetés, ami inkább hangulatot épít, mint konkrét dalt a kusza gitártémákkal. Innen lép be a Human Terror, és rögtön szintet lép minden: mocskosan sáros gitárok, túltolt torzítás, monoton, zakatoló dobok — és egy olyan basszus, ami már az elején ráül az egész hangzásra.

A Heaven’s Gate és az Under Siege gyorsan ráerősítenek erre — blastbeatek, széteső hangzás, de közben már itt is felvillan az a fajta groove, ami korábban kevésbé volt ennyire hangsúlyos náluk. Nem klasszikus értelemben vett lendület, hanem egy nyugtalan lüktetés, ami végig ott dolgozik a háttérben.

Az Ecstasy az egyik legérdekesebb pont a lemezen. Lassabb, visszafogottabb, és tényleg van benne egyfajta trip-hopos pulzálás. De nem oldja fel a lemezt — inkább más irányból teszi nyomasztóvá. A húzás itt már sokkal egyértelműbb, néhol tényleg megidéz egy torz, ’90-es évekből ismerős nu metalos érzetet - teljesen kifordítva.

A lemez második fele tempóban is változik: több a lassabban építkező rész, több tér jut a zajnak és a textúrának. A God Will Never Hear Me már nem az azonnali letámadásról szól, inkább egy jól kitartott, nyomasztó jelenlétről — a vokálban egyértelműen ott van a black metalos él, még ha a zenei alap máshonnan is jön. A Chamber of Misery Pt. IV (Slim Guerillával) rövid, hip-hopos kitérője elsőre talán kilóg a sorból, de nem töri meg a lemezt, inkább egy új irányba löki tovább.

A Total Black viszont teljesen máshonnan indul: egy fojtott hangulatból építkezik, majd hirtelen robban szét, mintha szándékosan rántaná ki alólad a talajt. Ha eddig netán nyugiban ücsörögtél, ez garantáltan kizökkent a saját kis mikrokozmoszodból.

A záró The Last Judgement tényleg olyan, mint egy végítélet: az elején egy halvány gótikus / poszt-punkos árnyalattal még rá is erősít a hangulatra — semmi megnyugvás, inkább rád omlik, mint egy beszakadó kripta mennyezete.

Összességében a hangzás egyik legnagyobb erőssége egyértelműen a basszus. Szinte végig brutál mélyre van hangolva, sokszor nem csak kiegészít, hanem konkrétan viszi a témákat. Ez ad egy plusz súlyt az egész lemeznek, annyira sűrű, hogy szinte a bőrödön érzed. Ehhez jön még az a tematikus sötétség, ami végig áthatja a dalokat: hit, bűn, pusztulás, belső feszültségek — nem konkrét történetekben, inkább képekben és hangulatokban.

A Portrayal of Guilt új lemeze nem könnyű hallgatnivaló, de nem is akar az lenni. Nem kínál kapaszkodókat, viszont végig következetes abban, amit csinál. És pont ettől működik. Ez a banda továbbra sem próbál „kedves” lenni, nem akarja megkönnyíteni a hallgató dolgát – sőt, ebben a 33 percben mintha direkt még mélyebbre ásnának a saját sötét világukban. És valahogy ez áll nekik a legjobban.

Nem a tömegeknek szól, de ettől még kiváló.