Minden generációnak megvan a maga gyermekkori kulturális traumája, az enyémet például a Varjúdombi mesék, meg a Jamie és a Csodalámpa táplálta, de bizonyára Mátyás a házimanó “kalandjai” sem múltak el nyomtalanul.

A kanadai Angine de Poitrine (magyarul koszorúérgörcs, hát a hideg kiráz!) nem csak vizuálisan tépi fel ezeket a sebeket, de az infantilis matek rockjukban is van valami nyugtalanító. Ennek ellenére (vagy éppenséggel pont ezért), sokaknál betalált ez az artisztikus kreténkedés, a KEXP-n nemrég letolt stúdiókoncertjük például már bőven 11 millió megtekintés felett jár.   

Azt nem állítom, hogy a siker kizárólagos kulcsa a faszorrú papírmasé álarc meg a pöttyös overál, de az tuti, hogy a külsőségek nélkül nem futna ekkorát a québeci duó, főleg, hogy alapvetően réteg zenét játszanak. Kézenfekvő a Primus párhuzam, illetve Buckethead munkássága is eszünkbe juthat a mikrotonális kísérleti funk-prog-matek rockjuk hallatán (és láttán), de ettől függetlenül is van annyi eredetiség a produkciójukban, amiért saját jogon is jár a süvegelés.

Khn de Poitrine és Klek de Poitrine duója, ha úgy tetszik a műfajuk Daft Punk-ja: (kanadai) franciaságukon túl,  - továbbá, hogy ketten vannak és maszkokat viselnek -  a zenéjük legalább annyira a táncparkettre csábítja a nagyérdeműt, mint a párizsi elektro-pionírok (a Fabienkbe csempészett diszkós pulzálásra kis képzelőerővel még az Around The World is simán ráilleszthető). További párhuzam, hogy minimális utánjárással kideríthető a tagok valódi személyazonossága, én viszont nem asszisztálnék a mítoszromboláshoz, akit érdekel keressen rá bátran. Annyit ezért elárulhatok, hogy az Angine de Poitrine nem Jodorowsky szent hegyéről jött le közénk és mikor háromszöget formálnak a kezükkel és ufó nyelven karattyolnak az inkább a produkciónak kijáró póz, semmint holmi okkult praktika. 

A TikTok meg az Insta szargenerátorában persze akár elég is lehetne a jelmezben ökörködés a milliós nézettséghez, viszont az Angine de Poitrine esetében a zenei teljesítmény mégis hangsúlyosabb. Khn de Potrine impresszív effekt-boardja akár egy kis költségvetésű sci-fi díszlete is lehetne, de ez sem parasztvakítás, hanem a hangképek sokszínűségét illetve a matekos gitár és basszustémák egymásra rétegezését szolgálja. Az én személyes hősöm viszont Klek de Poitrine, aki a tempóváltásokkal bőven megpakolt dobokért felel, nem mellesleg a mindenféle kényelmi szempontokat nélkülöző jelmezében teszi mindezt, ami eleve komoly mutatvány (persze a rombusz fejű Khn-nek sincs könnyebb dolga a húros hangszerekkel).

Ami a zenét illeti van itt a jazz-rocktól, a kicsavart funkon át a krautrockig kb. minden, néha egy kis klezmerrel (Utzp) meg egyéb ethno hatásokkal megbolondítva (nekem egyébként sokszor van deja vum a 90-es évek magyar pszichedelikus instrumentális undergroundja irányába, de ez lehet csak az én kattanásom), szóval jó értelemben vett katyvasz az egész, ami úgy tűnik, hogy nagyon is működik.

Jack White például be is húzta őket előzenekaroskodni, Dave Grohl agyát is szétrobbantották, illetve mióta eljutottam ide az ajánló végéig (lassan írok teszem hozzá), azóta a KEXP-s performanszuk újabb egymillió megtekintéssel gazdagodott. Ennyi ember nem tévedhet…

Fotó: Constantin Monfilliette