Köztudott, hogy a Queensrÿche-féle Operation: Mindcrime a heavy metal egyik mindenkori csúcsa. Az elsők között hozta be a műfajba a történetmesélős koncepciót, emellett zeneileg szintén abszolút kimagasló, egyedi alkotás.
Ugyanígy köztudott, hogy Geoff Tate mindmáig kötődik Queensrÿche-os múltjához, na meg az Operation: Mindcrime-hoz. Az egykori társakkal való, meglehetősen szégyenteljes szakítást követően az énekes egy darabig ezen a néven tevékenykedett, és szólóművészként sem ez volt az első alkalom, amikor az 1988-as kiadású klasszikust turnéztatja. Viszont elvileg az utolsó.
Többezres csarnokokban bonyolított hajdani végigjátszós turnék után (még a ’rÿche-kal) néhány száz férőhelyes helyszínekre eljuttatni a kortalan remekművet, pláne ismeretlen bérzenészek kíséretében, enyhén szólva kétes dicsőség. De hát nem tudok Tate fejével gondolkodni, mindenesetre a színültig telt A38 és a magyar közönség által varázsolt forró hangulat végeredményben őt igazolta. Ezen túlmenően minden tiszteletem az övé, amiért a koncert utáni meet & greet keretében lehetőség nyílt személyesen találkozni, fotózkodni és a féltve őrzött relikviákat aláíratni vele – más kérdés, hogy olyan áron, amilyenen mások borkóstolót tartanak. Van egyébként saját márkája az öregnek, tizenegy éve be is mutatta Budapesten. Ezúttal erre nem került sor, és egyéb merch cuccokat sem hozott.
Az olasz Inner Vitriolra, legalábbis a vokalista Gabriele Gozzira nyilvánvalóan jelentős hatással volt a főhős munkássága. Aki nem mellékesen vendégszerepel az idei Semper Tacui album egyik dalában, az itt is műsorra tűzött Weaker and Fallingban. Ám a lassan hömpölygő, terjengős számok nekem annyira összefolytak, hogy mire eljutottunk odáig, már elvesztettem a fonalat. Ebbe a melankolikus hangmasszába belegyúrtak egy Premiata Forneria Marconi (egy, az 1970-es évek óta létező talján prog rock társulat) feldolgozást is. Ennél többet azonban kényszervallatással se szednétek ki belőlem erről a mintegy ötven percről, pedig tényleg szeretnék érdemben beszámolni róla… Amúgy bő húsz esztendeje alakult a bolognai kvartett, még Vitriolként, a mostani nevet három éve használja. Két teljes album, egy EP és egy Moszkvában (!) rögzített koncertalbum az eddigi termésük. Ja, és 2024-ben az Evergrey vendégeként már jártak nálunk. A stílust tekintve abból a közegből se lógtak ki, ide is jól illettek, ámde amennyire kedves, aranyos srácok benyomását keltették, annyira eseménytelennek és megjegyezhetetlennek bizonyult, amit produkáltak. Az estéről estére dupla műszakot vivő Michele Panepinto dobosnak, mondjuk, kijár az elismerés.
No, neki sem azért, mintha akkora mágus lenne a hangszerén, Geoff Tate műsora alatt az ideálisnál kevesebb krafttal és kissé szögletesen ütötte Scott Rockenfield témáit. Nem igazán értettem továbbá, miért van itt szükség három gitárosra. Persze ha félreteszem a kukacoskodást, az ír-olasz-ausztrál gárda által keltett haknibrigád-benyomástól akkor sem tudok eltekinteni, ugyanakkor mindenki szívvel-lélekkel muzsikált. Nem világklasszis szinten, inkább megbízható profiként, de jókedvűen. Rengeteget mosolyogtak össze a fiatalok. A billentyűs hölgy, Clodagh McCarthy sem csak a szintiállványa mögül vokálozott, de a srácokhoz is gyakran jött előre, hogy egyúttal bulizzon is egyet velük. 2015-ben ugyanitt az akkori Mindcrime előadáson neves arcoktól (Kelly Gray, John Moyer, Simon Wright) kaptunk hasonlóan korrekt iparosmunkát, ráadásul jóval kimértebben és szerényebb nézettség mellett. Szóval nem kérdés, melyik alkalom adott többet.
Különben is kinek lenne ellenére, ha bálványozásig imádott kedvence már-már karnyújtásnyira énekelne tőle? Méghozzá összeszedett fizikummal, és kitűnő kondícióban megőrzött hanggal. Az előbb említett estén kissé pocakosan, nyakkedős-óraláncos szereléséhez sehogyan sem passzoló bizarr hajviselettel állt ki. Most minden öncélú művészkedést és ripacskodást az öltözőben hagyott; korát meghazudtolóan fitt és kirobbanó formában éneklő, velünk és zenészeivel egyaránt roppant szimpatikusan viselkedő Geoff Tate-et láthattunk-hallhattunk.
A Mindcrime blokkon nem mennék végig tételről tételre. Az albumról sok helyen, sokszor elmondtunk már sok mindent, magam is méltattam a bevezetőben. Érdekes módon az anyagot megtoldották egy további intróval, mégpedig a talán legismertebb Mária-antifónával, a narrációs átvezetéseket ellenben kispórolták. A Suite Sister Maryben a nővér sorait Clodagh hozta, és szólóénekesként is helytállt. Tate ezt követően szólalt meg először: kérdésére, hogy folytassák-e, előre borítékolható válasz érkezett a nagyérdeműtől. Az Eyes of a Stranger után Geoff kijelentette, most lendült csak igazán bele, és a csapat nem is vonult le. Az Empire - Walk in the Shadows - Jet City Woman - Take Hold of the Flame sorhoz sem lehet sokat hozzáfűzni. Én is csak annyit jegyeznék meg, hogy utóbbira a mester elérte teljesítőképessége határait. Így sem történt baj, de ha kicsit rápihen, biztosan kigördülnek az olykor el-elmaradó magasak. A záró Queen of the Reichnak pontosan ezért tett jót a rövid szünet. Előtte még jött a társak bemutatása, illetve a Silent Lucidity felvezetéseként egy hosszabb értekezés arról, milyen meghatározó szerepet játszott a dal rengeteg ember életében, vagy éppen azon is túl.
Nem jellemző, hogy osztódással szaporodó bandák élő teljesítményét hasonlítgatom össze. Az anyazenekar tavalyi múltidéző buliját is csupán azért hozom most fel, mert az ott elhangzott szerzemények közül sokat akkor hallottam életemben először. De nyilván az Operation: Mindcrime-ra se untam rá… Innentől kezdve viszont kíváncsian várom az immár trilógiává bővülő sztori befejező részét Geofftől.
