Devin Townsend egy zenei zseni. Akkor is megtalál magának, ha nem akarod, vagy éppenséggel, ha mással foglalkozol. A legújabb The Moth című albuma egy mestermű, amiről hamarosan nálunk is olvashatsz. Ameddig elkészül a kritika (amit most le is lőttünk, hogy milyen lesz) olvasd el a hétfő este, Devin-nel tartott beszélgetésünket.

Egy kis prológus az interjú előtt. Annyi minden történt már velem interjúk alatt-előtt-közben. Az A38-on például kérte a jegyemet a BKV ellenőr, volt olyan, hogy a gyerek almát kért miközben egy punk legendával beszéltem telefonon, de ő csak azt mondta, hogy vigyem a gyümölcsöt, megvár. Volt olyan is, hogy késett a zenész, vagy lemondták az interjút. De korábban még soha, senki nem jelentkezett be. Éppen vittem le a szemetet az utca végén található kukába, amikor jött az e-mail, hogy Devin bejelentkezett. Ennyire még soha nem rohantam, hogy aztán kiderüljön, csak előre bejelentkezett, úgy gondolta addig gyakorol egy kicsit, de ha itt vagyok, kezdjük el! 

RS: Amikor először kezdett formát ölteni a fejedben a The Moth, már akkor úgy gondoltad, hogy ez lesz az életed fő műve?

Devin: Nem feltétlenül az egész életemre nézve, de zeneileg mindenképpen. Hogy mikor kezdtem ezt felismerni? Talán úgy öt éve. Az eredeti ötlet viszont körülbelül tíz éve született. Az első öt évben csak próbáltam rájönni, hogyan is csináljam meg? A Moth egyfajta…

(Szokásos internetes probléma minden zoom hívás, első három percében egyszer lefagy ) 

Devin: Szóval… az első öt év tényleg csak arról szólt, hogy kitaláljam, hogyan lehet ezt megvalósítani. Aztán szerintem akkor kezdett valósággá válni, amikor a zenekar (North Netherlands Orchestra and Choir) megkeresett, és felajánlotta a közreműködését. Onnantól már jobban el tudtam képzelni az egészet. És maga a zenekar mérete, a projekt nagysága egyértelművé tette, hogy ez mekkora vállalkozás lesz. Azt mondanám, akkor, amikor az orchestra megjelent, úgy öt évvel ezelőtt.

RS: És milyen érzés volt ennyi év után befejezni, lezárni valamit?

Devin: Mint egy nagy rakás szarás.

(Itt nagyon röhögött azon, hogy mit mondott)

RS: Akkor ezt fejtsd ki

Devin: Mert olyan érzés volt, mintha nagyon régóta belém lett volna ragadva, érted? És mivel a Moth rengeteg tanulást, sok embert, rengeteg időt és pénzt igényelt, olyan volt, mintha nem tudnék másra gondolni. Csak erre az egy dologra tudtam összpontosítani. Amikor végre befejeztem, haver, egyszerűen elkezdtem megint dalokat írni. Olyan érzés, mintha tíz évnyi ötlet próbálna most kijönni belőlem, mert eddig mindent visszatartotta a Moth. Őszintén szólva hatalmas megkönnyebbülés volt befejezni.

RS: Ez egy drága album volt akkor. 

Devin: Igen, határozottan. Azt hiszem, azon a szinten, ahol én zenélek, lehet, hogy ez minden idők legdrágább lemeze. 

RS: Gyakori „betegség” a művészeknél, hogy sosem érzik igazán késznek az albumukat. Te hogy állsz ehhez? Sikerült ezt elkerülnöd?

Devin: Mindig úgy érzem, hogy ha egy lemez tökéletes lenne, akkor nem kellene többé másikat készítenem, mert már megcsináltam a tökéletest. Szerintem az visz előre, az tart kreatívan, hogy sosem lesz tökéletes. De ami még érdekes, hogy most, az AI világában sok minden, amit mesterséges intelligencia hoz létre, legyen az művészet vagy zene technikailag „tökéletes”. És talán pont az a plusz, amit az ember hozzátesz, az a tökéletlenség. Szóval én ebben az értelemben büszke vagyok arra, hogy ember vagyok, mert minden, amit csinálok, tökéletlen.

RS: Számomra a prológus olyan, mintha egy Disney film paradicsomába érkeznénk. Mondhatjuk, hogy az volt a cél, hogy a hallgató úgy érezze, megérkezett a paradicsomba?

Devin: Szerintem nem. Ha van benne bármiféle paradicsomi érzés, az inkább a lemez végén van. Valószínűleg inkább akkor jelenik meg, amikor véget ér a lemez. Szerintem az album nagy része konfliktusról szól, akár belsőről, akár külsőről. A konfliktus mindenképpen a lemez fő témájának az alapja. És ennek a konfliktusnak a feldolgozása, átvészelése nagyon fontos része annak, amiről a The Moth szól. Szóval amikor a hallgatók először megérkeznek, inkább csatolják be az övüket, mint hogy hátradőljenek !

RS: Első ránézésre a 24 szám soknak tűnik, de hallgatás közben egyáltalán nem érződik annak. Miért volt fontos ennyi részre bontani az albumot?

Devin: Mert minden rész egy-egy külön jelenet. Számomra a The Moth egy olyan film zenéje, ami nem készült el. Tehát kevésbé szól arról, hogy dalok gyűjteménye legyen. Nem klasszikus rockdalokról vagy refrénekről van szó, hanem inkább egy filmes jellegű soundtrackről, csak heavy metal elemekkel. Ezért a felosztás is inkább a filmzenéknél megszokott logikát követi. Emlékszem, amikor az Interstellar soundtrack-et hallgattam, ott is rengeteg ötlet van egy lemezen talán 30-35 is, de ezek nem dalok, hanem inkább zenei szekciók. Így a Moth-ra is inkább így tekintettem.

RS: Mindig is egyedi zenét készítettél, de miben más ekkora léptékben alkotni?

Devin: A stressz. De nem csak az. Bizonyos szempontból egyáltalán nem más, egyszerűen csak a következő lemez. A különbség inkább az, hogy ez az ötlet zenekart, kórust és sok más elemet igényelt. Az írási folyamatom viszont nem nagyon különbözik a korábbiaktól. Csak minden ötlet más, és mást kíván meg. Emlékszem, amikor először jöttek a Moth ötletei, inkább azon gondolkodtam, mennyi munkába fog kerülni ezt elmagyarázni másoknak, nem azon, hogy ez valami szenvedély projekt. Inkább csak az volt bennem: „A francba, úgy tűnik, ez lesz a következő dolog, amit csinálok.” Nem gondolok rá sokkal másképp, mint így. Ez csak a következő projekt, amit a Moth után csinálok. Tudod, ezek csak a fejedben lévő dolgok, semmi egyéb.

RS: És kellett valahogy újraprogramoznod az agyad, vagy elhagyni bizonyos szokásokat, hogy ezt elérd?

Devin: Nos, szerintem az agyam minden reggel újraprogramozódik. Nem hiszem, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor következetesen ugyanaz a „program” futott volna a fejemben. Képesnek kell lenned vagy legalább hajlandónak a változásra. Az élet minden nap, minden órában, minden percben, minden másodpercben változik. Régebben azt hiszem, sok problémám abból fakadt, ha lehet így nevezni, hogy ellenálltam a változásnak. Nem akartam, hogy a dolgok megváltozzanak. Azt akartam, hogy minden ugyanaz maradjon. Azt akartam, hogy az új lemeznél ugyanazt a folyamatot használjam, mint az előzőnél. De ez nem a valóság. Megpróbálni elfogadni azt, ahogy a dolgok ténylegesen vannak, és azt, hogy milyen gyorsan változnak, és mennyire másképp alakulnak, ez azt is jelenti, hogy el kell fogadnod TÉNYLEG: minden egyes nap újrahuzalozod magad. Már ma reggel is újra kellett huzaloznom magam. Szeretném azt hinni, hogy nincs igazán egy állandó „Devin”, inkább csak egy tapasztalás van, és én próbálom ennek átadni magam.

RS: Mit gondolsz arról az állításról, hogy te vagy a modern kor Mozartja?

Devin: Nos, ezt még nem hallottam. Nem igazán tudom, mit jelent ez. Szerintem mindenki az, aki, és senki sem olyan, mint mások. Nem hiszem, hogy hasonlítok Mozartra. Nem hiszem, hogy hasonlítok bármelyik ilyen figurára. Én csak… Èn vagyok. Ez azt jelenti, hogy azt csinálom, amit Devin csinál, igaz? Megvan a saját belső nyelvem a kreatív folyamataimhoz. Eléggé befelé forduló vagyok. Nem foglalkozom azzal, hogy mások mit csinálnak. Nem gondolkodom azon, hogy én mit csinálok. Nem azon gondolkodom, hogy a munkám milyen hatással lesz másokra azon kívül, hogy remélhetőleg pozitív. Nem akarok semmi negatívat létrehozni az emberek számára, de ha valaki így gondol rám, nem tudom, mennyire van ez a gondolat igazán átgondolva. Ha csinálsz egy jó csirkés hamburgert, akkor lehetsz akár a modern kor Colonel Sanders-e, de ez nem jelenti azt, hogy ez megismételhető. Szerintem ezek mind csak gondolatok, amiket az emberek alkotnak. Én csak Devin vagyok egyszerűen. Nem hiszem, hogy bármit is csinálnék ezen kívül. Semmiképp sem vagyok olyan, mint azok az emberek.

RS: Első hallgatásra nem a dalok komplexitása tűnt fel, hanem az, hogy mennyi mindent lehet hallani vonósokat, fúvósokat. Egy ilyen dolgot létrehozni nem kis feladat. Mennyire volt ez tudatosan megtervezve, és mennyi alakult természetesen az idő során?

Devin: Minden meg volt tervezve, ember ! Az egész. Vannak részek, amelyek idővel fejlődtek, bizonyos dolgok, amiket nem vártál, vagy hangzásbeli elemek, amelyek jobban vagy rosszabbul sikerültek, mint gondoltam. De az egyetlen dolog, ami szerintem igazán az erősségem, az a vízió. Tudom már a kezdetektől, hogy mit szeretnék, és lehet, hogy a végére nem pont olyan lesz, mert bizonyos kompromisszumokat kell kötni  akár emberi, akár technikai okokból, de az ötlet alapjának, az első kreatív gondolatnak számomra meg kell maradnia. Ez nem kérdés. Úgy érzem, hogy a kreatív munkámmal és az ezzel kapcsolatos frusztrációm leginkább nem az emberekről szól, nem a körülményekről, nem a pénzről, hanem arról, hogy meg kell küzdenem a saját víziómért. Mert ha van egy víziód, és másoknak nincs, akkor nem fogják megérteni, miért harcolsz érte. Volt egy konkrét példa a Moth-tal kapcsolatban: még mielőtt rákerültek volna az énekek, volt egy bizonyos zenekari rész, amire mindenki azt mondta, hogy „ez nem jó”. Én viszont azt mondtam: „de amikor kész lesz, működni fog, higgyetek nekem”! A hangszerelő vagy a karmester pedig mondta, hogy „ennek a hangnak így kell lennie”, vagy „ennek így kell szólnia”. Én meg: „Nem. NEM, ennek így kell mennie! “ És amikor végül elkészült, akkor az emberek azt mondták: „ja, most már értjük, mit akartál ezzel. Így már van értelme. Jó, hogy benne van.” Én meg azt mondtam: „értékelem, hogy ezt most látjátok.” De ez inkább azt mutatja meg, hogy azokban a pillanatokban, mielőtt az emberek megértenék, mennyire kell harcolnod az elképzelésedèrt. És ez az én szerepem terhe ebben, mert én tudom, hogy mi lesz belőle, és tudom, hogy milyennek kell lennie. Tudom, hogy változhat. Tudom, hogy van benne mozgástér a kompromisszumokra. De azt is tudom, mi az, ami megváltoztathatatlan. Ez egy nagyon furcsa helyzet, mert ilyenkor gyakran úgy tűnik, mintha „díváskodnál”, de mégis irracionális lennél valamiben. Csak annyit mondasz: „nem, ez nem változhat”. És aztán a végén az emberek legtöbbször azt mondják: „oké, most már értem”.

RS: Volt olyan ötlet, amit valamiért nem tudtál megvalósítani?

Devin: Igen, volt néhány. De ez az első próbálkozásom egy szimfonikus projekttel. Az első. Megvártam vele az 50-es éveimet, sajnos. De most, hogy megcsináltam, már tudom, mit kell csinálni legközelebb. Minden kompromisszumból legyen az pénzügyi, időbeli, szervezési vagy emberi rengeteget tanultam. Most már tudom, hogy a következőnél: ezzel az emberrel nem dolgozom, ezzel igen. Ezt hamarabb kell csinálni, ezzel ráérek később. Voltak dolgok a Moth kapcsán, amiket egyáltalán nem láttam előre, és végül hatással voltak a zenére vagy a koncepcióra. Nem annyira, hogy kompromittálják az egészet, de mindenképpen olyanok, hogy „na, ezt felírom magamnak legközelebbre: erre számítani kell.” És emiatt is izgatott vagyok, mert tudom, mit kell csinálni.

RS: És melyik hangszerrel volt a legnagyobb kihívás komponálni?

Devin: Szerintem a legnagyobb kihívást jelentő „hangszer” a Pro Tools volt, egyszerűen azért, mert több ezer sáv van benne. Vannak fagottok, gitárok, trombiták, szintetizátorok, kórusok, zenekarok, robbanások, idegen lények… érted, mire gondolok? És mindegyiknek hallhatónak kell lennie. Ez egy izgalmas probléma, de attól még probléma. Szóval nem az egyes hangszerek voltak nehezek, hanem az, hogy mindet összehangoljuk, hogy „együtt működjenek” ez mindig egy kényes dolog.

RS: Számomra mindig nehéz megtalálni az arányokat egy tracken belül. Ez nálad is probléma volt akkor.

Devin: Hát, őszintén szólva én mindennel küzdök. Szóval ez nem egy külön kérdés. A küzdelem része mindennek, amit csinálok. Ez egyszerűen a folyamat része. Ez az élet része, igazából. De szerencsés vagyok, mert keményen dolgozom, és jó csapat vesz körül, így bármilyen nehézségen át tudunk jutni. Szóval nem a nehézségekre koncentrálok. Ha a nehézségek igazán visszatartanának, akkor ez nem nekem való szakma lenne.

RS: A promóciós anyagban azt írtad, hogy sok ember „fénye kialszik idővel”. Mit teszel azért, hogy a te fényed ne aludjon ki?

Devin:Szerintem ez nagyrészt azon múlik, hogy megtanulj együtt fejlődni a változásokkal. A fényed akkor kezd kihunyni, amikor azt akarod, hogy minden ugyanolyan maradjon, mint régen. Ha például egy ember megváltozik, te pedig nem, akkor az a kapcsolat csak küzdelemből fog állni a továbbiakban. És ugyanígy, ha a környezeted változik a zeneipar, az emberek, a tested, a családod, a barátaid, de te nem akarod, hogy változzon…Ha ellenállsz ennek, szerintem ott kezd kialudni a fényed. Mert valamit keresel, ami már nem létezik. Így folyamatosan egyfajta szomorúságban vagy gyászban fogsz élni. Szerintem nehezebb, de jobb út az, ha elfogadod a változást. És ahelyett, hogy az életedet, a kreativitásodat és a munkádat állandó küzdelemként éled meg…inkább örülsz annak, hogy játszhatsz. Olyan ez, mint amikor minden nap felébredsz, és a világod egy kicsit más. Lesznek jó napok és rosszak is, de a jó napokon egyszerűen csak játszol. Mintha inkább “szörföznél” az életen, ahelyett hogy megpróbálnád újrateremteni a múltat. Számomra a meditáció nagyon fontos. És a mozgás is rendkívül fontos. A táplálkozás szintén. Viszont azt vettem észre, hogy Észak-Amerikában nehezebb rendesen étkezni. És ez furcsán hangozhat. Ha Magyarországon vagy Európa más részein, vagy Délkelet-Ázsiában élsz, talán különösnek tűnik ez az állítás. De például egy hónapot Spanyolországban töltöttem, aztán másfél hónapot Tajvanon vagy Thaiföldön, ne menjünk ennyire bele, szóval…. ezeken a helyeken az a jó, hogy csak kimész, és ott van az étel. Van egy piac, meg ilyen-olyan helyek. Ezzel szemben Észak-Amerikában az egészséges táplálkozás sokszor drága és nehezen hozzáférhető. Emiatt sokkal nehezebb nekem tartani magam a megfelelő étrendhez. De a táplálkozás, a meditáció és a testmozgás szerintem a legjobb alapok. És emellett meg kell tanulni változni. Nem szabad ragaszkodni a múlthoz. Ez tartja bennem a “fényt”.

RS: A “Moth” fontos motívum az újjászületés mítoszában. Mondhatjuk, hogy te egyfajta “lepke” vagy?

Devin: Azt hiszem, a folyamataim, az, aki vagyok, nem feltétlenül olyan, mint egy moly. De az az elképzelés, hogy az életünk során különböző mintákat halmozunk fel, legyenek ezek félelmek, emberi kapcsolatok vagy alkotói folyamatok, az fontos. Semmi sem marad ugyanaz. A kezed például tönkremehet, ízületi gyulladásod lesz, és már nem tudsz úgy gitározni. Vagy elveszíted a hangodat, vagy nem tudsz járni. Nem maradhatsz ugyanaz az ember. Az alkotói folyamatnak folyamatosan “el kell égnie”. Folyamatosan meg kell semmisülnie. Nem erőszakosan, nem úgy, hogy tudatosan rombolod magad. Már az a személy sem vagyunk, akik a beszélgetés elején voltunk. Több okból is. És ha megpróbálok ragaszkodni ahhoz, aki voltam, akkor újra csak kialszik a fény. Ehelyett úgy érzem, folyamatosan alkotni kell, tudva, hogy az el fog pusztulni. Olyan ez, mint egy mandala, amit a tengerparton készítesz: rengeteg energiát és figyelmet fektetsz bele, miközben tudod, hogy a dagály el fogja mosni. Szóval emberként nem érzem magam molynak, de a folyamat olyan, mintha az lennék: annyira vonz a fény, annyira húz a kreatív késztetés, hogy az végül “elégeti” önmagát egyszerűen azáltal, hogy benne vagyok.

RS: Milyen volt szembenézni önmagaddal, ahogy az album készült? Gondolom, ez néha fájdalmas lehetett.

Devin: Igen, nagyon nehéz volt. Nagyon nehéz. De szerintem ez inkább egy egyszeri élmény. És ez alatt azt értem, hogy sok minden, amivel nehéz volt szembenézni a „Moth” idején, egyszerűen azért volt az, mert egy életnyi dologgal nem néztem még szembe. Tudod, szerintem ha ezt lassabban csinálod, mondjuk pár havonta egy dolgot dolgozol fel, akkor sokkal kezelhetőbb. De ha hirtelen az élet az arcodba tolja az egészet ahogy én éreztem, akkor az olyan, mintha egy időre teljesen felrobbanna az életed. És nem marad más választásod, mint hogy leülj ezekkel a problémákkal, félelmekkel és fájdalmakkal. Egyszerre mindennel szembenézni pedig nagyon sok volt. Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik segítettek ezen átmenni, mert volt egy pont, ahol azt éreztem, hogy ez túl sok. De itt vagyunk, tudod. Valamilyen szinten az a mondás, hogy csak annyit kapsz, amennyit elbírsz, talán igaz. Mert azokban a pillanatokban, amikor azt hittem, hogy nem bírom, mégis bírtam. Szóval, hurrá!

RS: A Home at Night, ahogy írtad, az inspirációját abból merítette, hogy távol vagy a családodtól. Mi a legnehezebb ebben számodra?

Devin: Szerintem az, hogy nem tudsz segíteni. Tudod, a szüleid idősebbek, és ha történik velük valami mondjuk egészségügyi probléma, elesnek, bármi l és te a világ másik felén vagy, akkor ez egy nagyon erős tehetetlenség érzés.Ugyanakkor van benne egyfajta elfogadás is. Nem élheted az életed állandó félelemben. Élned kell, és hagynod kell, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy alakulnak. Ha pedig a világ másik felén vagy, amikor történik valami, hát ez a kockázat része. Az alternatíva az lenne, hogy nem csinálsz semmit, csak azért, hogy soha ne legyél távol, amikor szükség van rád. De ki tudja? Az az igazság, hogy bármilyen gondosan is próbálod megtervezni ezeket a nehéz helyzeteket, egy pillanat alatt széteshet minden. Beépítheted az egész házad a lehető legjobb tűzvédelemmel, aztán elmész egy délutánra, és mégis leég. Soha nem tudhatod. Szerintem nem lehet úgy élni, hogy azt feltételezed, mindent kontrollálni tudsz. A családtól való távolság mindig nehéz, mert nincs valódi ráhatásod arra, mi történik. És a Home at Night nem is megoldást kínál erre, inkább csak megfigyelés. Olyan, mint egy kimondás: igen, ez így érződik.

RS: És az Orion-ban ott van az agyament játékos oldalad is, például fingás és csirke hangok. Miért ezt választottad? Imádom ezeket az effekteket, de miért?

Devin: Amikor a „Moth” koncepciójáról, létrehozásáról, vagy azokról a pszichológiai, filozófiai, egzisztenciális témákról beszélünk, amelyek benne vannak, számomra mindig is fontos volt az a gondolat, hogy emberként képes vagyok mélyebb, filozofikusabb, intellektuálisabb dolgokon gondolkodni. Sosem tévesztem szem elől, hogy mennyire buta vagyok, tudod, és hogy mennyire buták vagyunk mindannyian, meg hogy mennyire buták az emberek általában. Szerintem aki ezt másképp látja, annak érdemes lenne egy kicsit megvizsgálnia magát. És ez nem azért van, mert ne lenne meg bennünk a zsenialitás lehetősége. Úgy értem, kvantumszámítógépek, mesterséges intelligencia meg minden ilyesmi nyilvánvalóan intelligensek vagyunk. De szerintem nagy különbség van az intelligencia és a kíváncsiság között. Miért ne mondhatnánk inkább azt, hogy kíváncsibbak vagyunk, mint amennyire intelligensek? Mert ha valóban intelligensek lennénk, akkor ezeket a kíváncsi törekvéseinket valamilyen felelősséggel vagy együttérzéssel párosítanánk. Olyan, mintha a dolgok kitalálására való képességünk sokkal gyorsabban fejlődött volna, mint az a képességünk, hogy megértsük ennek a valóságnak a természetét. Tudod, mintha okosabbak lennénk… De még mindig hülyék vagyunk, és én is még mindig hülye vagyok. Szóval ez bizonyos értelemben lehetőséget ad arra, hogy egy kicsit több ilyen filozofikus elmélkedést tegyek a zenébe, mert azt remélem, hogy nem úgy jön át, mintha tudnám, miről beszélek. Ha valamilyen filozófiai vagy pszichológiai koncepciót jelenítek meg a munkámban, az nem azért van, mert értek hozzá. Nem azért, mert szakértő lennék, vagy tekintélyként próbálnám tanítani az embereket. Inkább az van, hogy a francba ezzel  egyszerűen csak megfigyelem, amit érzek, és megpróbálom azt a lehető leghűebben visszaadni az eredeti formájában. De ez nem jelenti azt, hogy tudom, miről beszélek. Nem jelenti azt, hogy ez fontos.

RS: Ahogy hallgattam az albumot, többször is előjön az univerzum és a vallás témája. Milyen szerepet játszott ez az album létrejöttében? 

Devin: Hát mindenhol ott vannak. Úgy értem, a munkám egyszerűen abból áll, hogy egy ember vagyok, aki 2026-ban él, tudod, telefonnal a kezében. Szóval bárki körül ott van a kibaszott vallás és politika, haver, egyszerűen nem lehet elkerülni. Nem lehet. Művészként persze, hogy előjön. Nincs ebben semmi… Nem arról van szó, hogy állásfoglalást teszek a vallásról vagy a politikáról. Egyszerűen csak megfigyelek dolgokat, hogy „te jó ég”. Csak rá akarok keresni egy sült receptre, és közben azt látom: „Láttad, mit csinált ez az ember? Láttad, mit tett a pápa? Láttad, mit csináltak a republikánusok? Láttad, mi történik?” És én csak azt mondom: hagyjatok már békén! De közben mindenhol ez van. Kimegyek, és az emberek azt kérdezik: „Hallottad? Láttad? Tudod?” És én meg: úristen… Szóval amikor leülök írni, nulla az esélye annak, hogy ez ne jelenjen meg. De ami számomra igazán fontos, az az, hogy az emberek tudják, honnan jön ez. Az én nézőpontomból ez egyszerűen megfigyelés. Ez az egész lényege. Próbálom kitalálni, hogyan létezzek emberként ebben a világban. És minden nap változik. De folyamatosan elárasztanak ezek a témák. Szóval amíg nem találok magamnak egy olyan környezetet ezen a bolygón, ebben a térben, ahol nem vesznek körül ezek a dolgok ami azt jelentené, hogy nincs telefonom, nincs tévém, nincs közösségi média addig arról írok, amit látok.

RS: És milyen érzés visszahallgatni ezeket a dalokat? Számomra néha elég kellemetlen visszatérni a régebbi munkáimhoz.

Devin: Soha nem hallgattam vissza őket. Egyszer meghallgattam, amikor elkészült, csak hogy meggyőződjek róla, azt csinálja-e, amit szeretnék. Aztán hagyom, és továbblépek. Igen, a Moth-ot meghallgattam az utolsó napon, amikor leadtuk, és egyszerűen nagyon megterhelő volt számomra. Nagyon súlyos élmény volt. Meg is siratott, teljesen kikészített. Aztán csak… most már valami újon dolgozom!

RS: Lehet, hogy hülye kérdés, de van kedvenc hangszered?

Devin: Hmmmm… A gitár? Bár talán inkább basszus.Ó, igen! Szerintem a basszus bizonyos szinten még érdekesebb is számomra, mint a gitár. De igen, gitár és basszus, ott kezdtem. A 80-as évek gyermeke voltam, szóval Metallica, Judas Priest és W.A.S.P.  volt rám hatással.

RS: Láttam a Telecasteredet. Nagyon szép!

Devin: Annyira jók. Tényleg brutál jók. És tudod, most hogy idősebb és „megkérgesedettebb” lettem, hogy lehetnek signature hangszereim meg egyedi hangszereim, amik teljesen az én igényeimre vannak szabva… egyszerűen csodálatos élmény!

RS: Mit gondolsz arról, hogy egyesek szerint a Telecaster nem metal gitár, hanem inkább jazzre való?

Devin: El sem tudom képzelni, hogy érdekeljen, mások mit gondolnak arról, hogy egy adott gitár alkalmas-e arra a zenére, amit játszom. Komolyan, a legkevésbé sem érdekel.

RS: És Devin, az utolsó kérdésem: ez tényleg egy mestermű, de most megpihenhet az alkotó, vagy már a következő projekten jár az eszed?

Devin: Rengeteg projektem van, másfél hónapja éjjel-nappal írok. Szerintem ez az élet nem a pihenésről szól számomra. Elég különleges az agyam. Szerencsés vagyok, hogy mindenben zenét hallok. És szerencsés vagyok, hogy megvannak az eszközeim és az emberek körülöttem, hogy ezeket a hangokat valósággá tegyem. Valahányszor megpróbáltam leállni, pihenni, kivéve a nyaralást, mert azt imádom, egyszerűen nem működött. Folyton a zene jár a fejemben. Mindig. Régen ezt átoknak éreztem, de most már inkább áldásként tekintek rá. És próbálom a lehető legjobban tisztelni ezt. De ja, most épp vagy öt új lemezen dolgozom. És amíg van kávé, rendben vannak a kapcsolataim, és néha szexelek is, érted… addig nekem ez rendben van. Régen hatalmas teherként éltem meg, mert nem tudtam leállni éjszaka is csak ötletek, ötletek, ötletek. Most meg már csak annyi: „na jó, bassza meg”, és felkelek, és csinálom. És így felkeltem… most tizenegy óra van, talán tíz negyven. Ma reggel hat harminckor keltem, és már írtam is egy dalt mára, tudod. Szóval ez az, amit csinálok, tesó.