A Degreed egy svéd hard rock csapat, a múlt héten megjelent Curtain Calls a nyolcadik nagylemezük. Bár itthon (is) kevésbé ismertek, van néhány villanásuk, amivel kiemelkednek a műfaj másodvonalából.

Ilyen villanás volt, amikor tavaly írtak egy dalt Alexi Laiho, a Children Of Bodom énekes-gitárosa emlékére. A Wildchild úgy maradt a hard rock keretein belül, hogy néhány eleme mégis emlékeztetett a Bodom stílusára. Nem sokkal utána érkezett tőlük egy minialbum The Leftovers – Volume 1 címmel, ami hiába rejtett „maradékokat”, jobban sikerült, mint az azt megelőző rendes lemezük.

Aki hallotta már őket korábban is, megállapíthatja, hogy következetesen mennek előre a kijelölt ösvényen. A dallamos rock sokszínű piacterén továbbra is erős túlkínálat mutatkozik, de a Degreed esetében van pár karakterisztikus összetevő. Ha már dallamok, nyilván a legfontosabb Robin Eriksson hangja, de Daniel Johansson gitáros is fontos szerepet kap, legyen szó az átlagnál feszesebb riffekről, vagy a gitárhős szólókról. A hangkép annyira sűrű, hogy magam is meglepődtem, a Curtain Calls mennyire nem alkalmas háttérzenének.

Mi az, ami még a gitárszólóknál és az énekhangnál is fontosabb egy banda karaktere szempontjából? Természetesen a dalok. Örömmel számolhatok be róla, hogy nagyot léptek előre ezen a téren, a Curtain Calls 38 percét gazdagon megszórták jól sikerült témákkal. Bizony, a tipikus Frontiers-kiadványokkal ellentétben nemcsak a kislemezdalok, vagy a lemez első fele erős. A nyitó dalhármas emelkedik ki leginkább: a szaladós riffel és rajzfilmes videóval megtámogatott One Helluva Ride, a bomba refrénnel érkező Holding on to Yesterday, vagy a lassabb Believe. De jól húz a címadó dal is, az akusztikus The Rambler pedig a nagy szívével és mélabús hangulatával ragad meg. Annyi gondom van csak vele, hogy a dallamát már hallottam máshol.

A Degreed friss albuma tíz remek dalt kínál, amelyek ihletett pillanatban, szívvel-lélekkel készültek. Nem nyitnak új fejezetet a hard rock nagykönyvében, de ezt a lemezüket már merem ajánlani.