Szinte napra pontosan két évvel a legutóbbi budapesti koncertjük után ismét a színpadon köszönthettük viharos időket élő ukrán barátainkat. Bíztam benne, hogy soha többé nem kell velük kapcsolatban a “túlzottan aktuális” jelzőt elővenni, de sajnos ez a tény továbbra is fennáll. A csatatér ezúttal a Robot lövészárkot idéző mélységeiből egy tágabb térbe, az Analog Music Hallba költözött.

Szorongás, Sátán és farmer short

Az estét a 2018-ban alakult dán Stoner/Sludge/Doom mezsgyén kalandozó Katla nyitotta. Tegye fel a kezét, aki korábban hallott már róluk! Köszönöm, én sem…pedig…

A tavaly megjelent, igen beszédes című Scandinavian Pain lemezük már a sátánkodásba forduló relaxációs intróval megvett kilóra, és a lemez még annak ellenére is komoly figyelmet érdemel, hogy “értem én, hogy ez direkt szól szarul”. Hatalmas szerencse, hogy élőben nem a “lemezminőség” köszön vissza, hanem egy kimondottan erős, a maga piszkosságával és kátrányos táptalajával együtt is rendkívül élvezetes sound. 

Nem gondoltam, hogy ezen az estén bármi is mosolyt csal az arcomra, ezeknek a furcsa fickóknak mégis sikerült. Pedig az alapkoncepció minden, csak nem vidám, és mégis ott volt bennük az a közösségformáló őserő, ami a kezdetektől a rock ‘n’ roll alapja.   

Adott három rendkívül torzonborz ember: Egy fazonra a ‘70-es évekből átteleportált dobos-énekes frontember, egy, a vitaminhiányos külseje ellenére is pusztító erejű riffekkel operáló, sáska testű gitáros, és egy morcos törpre emlékeztető basszer, aki időnként olyanokat hörrent, hogy a vesém leszakad. Az általuk alkotott, elsőre zavarosnak tűnő, mégis meglepően tiszta elegyből születik egy kissé fűszagú, ám erősen kéngőzös, okkult üzenetekkel átitatott búskomorságból táplálkozó ereszd el a hajam. Végig az volt az érzésem, hogy olyan közvetlenséggel és őszinte átéléssel játszanak, mintha ez a klubbuli lenne nekik a megvalósult álom egy félháznyi közönséggel.  

A “közösségi életérzést” csak fokozta az 1914 legénységének hathatós támogatása: Liam Fessem vendég-gitárosként ugrott be egy dalra, Igor “Reich” Kovalenko dobos a nézőtérről buzdította és fotózta a zenekart. Piszkosul erős kontrasztot mutat ez az összkép a depresszív, belső vívódásokat, szorongást és szégyenérzetet boncolgató dalszövegekkel, de pont ez adja a “báját”

Röviden: Ez egy rohadt jó banda!

A múlt és a jelen harcai

A mostanra már rothadásnak indult propagandagépezetnek “hála” még közelebb került hozzánk a szomszédunkban zajló háború nyomasztó valósága. Ebben a fenyegető légkörben pedig nagyjából mindenki tudni véli, hogy ki miatt gyulladt be a kanóc, csak azt felejtik el nagyon sokan, hogy egy háborúban emberek halnak meg, családok mennek tönkre, életek omlanak össze. Az 1914 a képünkbe tolja a reflektort és rávilágít a nyomasztóan egyszerű igazságra: Fuck the war!

A The War That Never Ends elnevezésű turné apropóját az idén megjelent új - sorban a negyedik - konceptlemez a Viribus Unitis adja, amely az előző albumokhoz hasonlóan történelmi hitelességgel dolgozza fel az első világégés eseményeit, ám ezúttal kissé más prizmán át mutatják be az eseményeket. A pusztítás nyers ábrázolása helyett a bajtársiasság, kitartás, és az embert próbáló érzelmek kerülnek fókuszba, amelyeket azok éltek meg, akik túlélték a borzalmakat. A koncepció valós eseményeken alapul, és egy K.u.K. seregben szolgáló ukrán katona személyes beszámolóin keresztül mesél, idővonalat rajzolva 1914-től 1919-ig.

A fentiek tükrében nyilván senki nem számított klasszikus értelemben vett “szórakozásra”, és ez így teljesen rendben is van. Gyakorlatilag egy kíméletlenül szemléletes audiovizuális történelmi rekonstrukciót kaptunk az arcunkba, nem kevés személyes üzenettel és magyar vonatkozások említésével. Mindezt - bátran kimondhatjuk - a lehető leghitelesebben interpretálva. Nem csupán azért, mert a zenekar énekes-frontembere, Dmytro „Ditmar” Kumarberg foglalkozását tekintve hadtörténész. Az élet sajnos úgy hozta hogy ukrán zenekarként évek óta saját bőrükön tapasztalják, hogy mit is jelent háborúban élni. 

A 2022-es turnét már a harcok miatt voltak kénytelenek törölni, és 2024-ben sem teljes létszámmal álltak színpadra, most viszont az ötfős legénység vonult fel a War In intro alatt. Ezzel kezdetét vette a múltat a jelennel összekötő történetmesélés, kezdve a Where Fear and Weapons Meet album két zseniális nyitó tételével: FN .380 ACP#19074 és Vimy Ridge (In Memory of Filip Konowal), előkészítve a terepet az aktuális lemez legerősebb fejezeteinek, lezárva a történetet a debütáló album The Blind Leading the Blind két legkomorabb epizódjával: a Passchenhell-el és az elmaradhatatlan (ezúttal ráadás tétel) A7v Mephisto-val, amely alatt rendhagyó módon ezúttal nem jött le Ditmar a közönség soraiba a maga megszokott, kitörésekkel megspékelt hátborzongató sétájára.

Más volt az atmoszféra, mint legutóbb a robot sötét falai között. Kevésbé volt sokkoló és nyomasztó, de talán így az üzenet is jobban átjött. És ami talán a legfontosabb: hiába az évek óta tartó nyomasztás és háborús félelemkeltés, az itt jelenlévő, bő félháznyi közönség érezhetően megértette a lényeget. A háborúkat a hatalmak gerjesztik, amit aztán pontosan olyan hétköznapi emberek vívnak meg, mint te vagy én, és bármennyire is egyidős az emberiség történetével, rohadtul nincs szükségünk rá.

/A fotók nem a helyszínen készültek és a 1914 FB oldaláról valók/