Kevés olyan kérdés van, amelyben szinte teljes a konszenzus a metálzene sokszínű táborában. Az egyik ilyen, hogy a Queensrÿche harmadik nagylemeze, az Operation: Mindcrime egy tökéletes album, egyben örök klasszikus. Geoff Tate, a zenekar egykori énekese most egy harmadik résszel bővítette a Mindcrime-univerzumot.

A 80-as évek elején a Queensrÿche volt az egyik első zenekar, akik megkapták a progresszív metal vagy progmetal címkét. Az eredeti ötös felállás a műfajban szokatlanul hosszú ideig, 16 évig maradt együtt, ezalatt 6 nagylemezt készítettek – és micsoda lemezek voltak azok! Az első törés az volt, amikor 1998-ban Chris DeGarmo gitáros és fő dalszerző felhagyott a profi zenészléttel, és civil foglalkozást választott. Geoff Tate énekes 2012-es távozása már nem ment ennyire simán, botrányos események, pereskedés és nyilatkozatháború kísérte. Volt, hogy két Queensrÿche működött egyszerre, végül egy bírósági döntés mondta ki, hogy a zenekar megmaradt tagjai használhatják a nevet és a Tri-Ryche emblémát, Geoff pedig az Operation: Mindcrime lemezhez kapcsolódó jogokhoz jutott hozzá, különösen annak élő előadására. Éppen a napokban járt Budapesten ezzel a programmal, Magnetic Star kolléga remek beszámolóját ITT olvashatjátok.

Az eredeti Mindcrime lemezről csak érintőlegesen szólnék, sokan sok helyütt méltatták már, és állították párhuzamba a Pink Floyd: The Walljával. A különlegességét az adja, hogy konceptalbum, aminek a dalai egy szövevényes történetté állnak össze. Drogok, politikai gyilkosságok, érzelmi és pszichikai manipuláció, perspektíva nélküli ifjúság: súlyos témák, amikből drámai és elgondolkodtató thrillert formáltak, rejtélyes befejezéssel. Az idei epizód, ami Geoff Tate saját neve alatt, szerzői kiadásban jelent meg, ezt igyekszik kiterjeszteni. A címével ellentétben nem folytatást rejt, de nem is írja újra a történetet, inkább új nézőpontból meséli el ugyanazt. Azt is megtudtuk, és a borító is ráerősít, hogy leginkább Dr. X, a főgonosz szemszögéből. Számomra ez a nézőpontváltás inkább tűnik megúszós taktikának, ugyanis valójában nem kapunk extra rétegeket vagy infómorzsákat. Inkább csak az történik, hogy Nikki, a főhős, és a hallgató is még jobban összezavarodik. Mint egy másodosztályú netflixes thrillerben, ahol azzal játszanak, hogy sosem tudhatjuk, ki és mi valós, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit csak hallucinálunk.

Mégis, mi motiválta Geoff-et, hogy ismét visszanyúljon hozzá? Persze nem vagyok naiv, egy ilyen patinásan csengő lemezcím automatikusan megkapja azt a figyelmet, amit amúgy nem kapna meg. De volt más is ezen túl? Mi volt a művészi indíttatás? Mond valami újat a világunkról csaknem 40 évvel később? Van lelke a lemeznek? Megadja azt a bizonyos „úristen, de jó” érzést? Kevésbé idealista rajongók pedig úgy is feltehetik a kérdést, hogy: Mennyire gyalázza meg az eredetit?

A javaslatom az, hogy ha jót akarunk magunknak, engedjük el az 1988-as lemezt, bármilyen összehasonlítgatás csak vakvágány lenne. Nyilván az új nem ér fel hozzá, de legyük reálisak: egy kezünkön megszámolhatjuk azokat a 60 feletti előadókat, akik a korai klasszikusaikkal összevethető albumokkal jelentkeznek a mai napig. Az első hallgatás így is egy pofánveréssel ér fel, annyira hiányoznak a várt zenei fogódzók és az ős-QR rajongókat bizsergető megoldások. Bár nagy barátja vagyok az előzetes kislemezek intézményének, ezek most valahogy elkerültek, és az ismerkedést a teljes csomaggal kezdtem. Ami egyébként nem olyan terjedelmes, kevesebb, mint háromnegyed óra. A 14 tételből 10 teljes értékű dal, a többi intró, illetve átkötő hangjáték.

Szóval, elsőre csalódás az Operation: Mindcrime III. Biztos vagyok benne, hogy sok hallgató fel is adja ezután, de én úgy voltam vele, hogy merüljünk csak el jobban benne! Egyrészt lemezismertetőt írok róla, ahhoz pedig alaposabb ismerkedés szükséges, másrészt egy progmetal konceptalbum esetén ne várjuk, hogy slágerekkel cirógasson minket, és rögvest együtt fütyüljük a refréneket, nemde? Úgy próbáltam befogadni az új dalokat, hogy mindig másra irányítottam a fókuszt. Hol a hangszeres megoldásokra figyeltem jobban, máskor az általános atmoszféra jelenlétére, a legtöbbször pedig Geoff énekére és dallamaira. Nagyon akartam szeretni, bevettem egy egész levél jóindulat-tablettát, és vártam a hatást.

A lemez egyértelmű erőssége a hangulatteremtés. Az intró és az első dal, a You Know My Fucking Name azonnal behúzzák a hallgatót, és megidézik azt a vészterhes, feszélyező világot, amiben a Mindcrime játszódik. És ezt képesek megtartani egészen a végéig, a kellő érzelmi hullámzásokkal együtt. A sztori ismerete nélkül is érezzük, hogy itt valami súlyos történik, ez nem csak dalok egymásutánja. A másik pozitív észrevételem a szólókkal kapcsolatos: ha nem is minden dalban, de a legtöbben felkapjuk a fejünket, hogy lám, nemcsak skálázni meg tekerni lehet gitárszóló címszóval, hanem akár értelmezhető dallamokat is játszani. A riffek modernek, egyszerűbbek, és a dobjáték is kevésbé impresszív. Noha túlmutat az alap kettőnégyen, szó sincs arról, hogy majd egy adott dalhoz a dobtémáját is párosítani tudjuk. Emlékeztek például a Revolution Calling bevezetőjére? Amiben olyan a pergő, mintha egy fakockát legurítanánk a lépcsőn? Ilyesmi azért itt nincs.

A dalok hullámzó képet mutatnak. Nincs húzónóta, uram bocsá’ sláger, de legalább az sem, hogy a használható témákat az A-oldalra gyűjtötték. A Do You Still Believe? az egyik érzelmi csúcspont, bravúrosan épül fel a zongorás kezdésből a gitárszólón át a változatos énektémákig. Nem lesz tőle jókedvünk, de az érzelmessége megérint majd. A The Devil’s Breath rejti a zenei easter eggeket, a többszólamú kórusokkal és a pisztolylövés-szerű pergőhangzással – amit érdekes módon más dalokban nem alkalmaztak. A legjobbat a végére hagyták: a Power kezdőriffje elég direkten idézi az előzménylemezt, miközben a refrénje fogós és egyszerű; a lemez legkönnyebben befogadható témája. Zeneileg pedig egy QR-bestof, még a fantasztikus Promised Land album hangulatát is megidézi. Aztán egy szöveges rész jön a végkifejlet felvezetésével (You Can’t Walk Away Now), majd a drámai csúcspont A Monster Like Me, benne a főhős önmarcangolásával és egy hirtelen befejezéssel.

Ami az éneket illeti, szintén vegyes a kép. Geoff 67 éves, és bár nem megy neki az a szintű akrobatika, mint 35-40 éve, továbbra is jó hallgatni. Karizmatikus, uralja a teret, én szeretem a hangszínét is. Inkább az zavart, hogy most nem hallottam tőle olyan erős dallamokat, amiket később fel lehet idézni. Ha már a neve alatt jött ki a lemez, a zenészei jobbára ismeretlen bérmunkások, a sztori pedig már adott volt, az ének lehetett volna az a plusz, ami megadja az Operation: Mindcrime III igazi vonzerejét. Ezzel szemben a legtöbb verze puszta szövegmondás, és a refrének fele is dallamtalan, alig pár hangból áll.

Teljesen elfogadható (sőt, az az általános), hogy nem mindenkiben van 8-10 klasszikus albumra való muníció. De a legendás cím megpiszkálása egy ilyen vegyes kvalitású anyag kapcsán nem korrekt. Zeneileg nem ér fel mellé, a történetéhez nem tesz hozzá, így csak egy marketing-blöff marad. Nem bántóan rossz, csak fáradt, lélektelen, alig néhány villanásnyi izgalommal.