Rijeka hallatán legtöbbünknek olyasmi jut az eszébe, hogy Budapesttől mindössze 5 óra autózással elérhető, napsütötte Isztria, kavicsos vagy sziklás tengerpart, 2 szobás különbejáratú apartman, foci vb-k állandó résztvevője, Karlovačko, Ožujsko, csevapcsicsa. A melodeath hallatán pedig Göteborg, Svédország és Skandinávia. Talán ez az oka, hogy az észak- és nyugat felé kalibrált hazai metal online sajtó radarjain eddig nem akadt fent a rijekai Kryn zenekar 2024 decemberében megjelent lemeze, pedig egy meglehetősen erős albummal kopogtatott be a műfaj ajtaján.
Bár a melodikus death metal skatulya túlságosan szűk, valójában a zenekar progresszívan használ olyan alapelemeket, mint a djent, groove, nu metal, a tört ritmusok és nagyjából 80 százalékban a tiszta ének, de olyan jó többrétegű keveréket sikerült a hozzávalókból összerakni, hogy meglehetősen ízletes lett a végeredmény. (Ahogy csevapból is lehet zseniálisat és középszerűt is készíteni, pedig lényegében ugyanaz az alapanyag.)
A Risset az Igor Ferderber (gitár), Marko Vladilo (basszusgitár/háttérvokál), Karlo Horvat (ének), Rade Malobabić (gitár), Milan Jejina (dob) tagokból álló Kryn második albuma, amely egy hosszúra nyúlt kihagyással, 10 évvel az első Scars Remind Me után jelent meg. Az album szövegét és zenéjének túlnyomó részét Karlo Horvat szerezte, de a többi tag is részt vesz a hangszerelésben és a részletek csiszolásában. Az album címe egy antipszichotikus gyógyszer neve – fenntartó kezelésként használják a skizofrénia kezelésére –, de egyben szójáték is a „Reset” szóval, ami a nehéz időszakot maga mögött tudó zenekar újraindulására is utal. Egyúttal a dalok szövege az örökké nyugtalan, lelőhetetlenül pörgő, folyamatosan agyaló, aztán mély gödrökbe zuhanó, szüntelen manipulációt ért elme stációival foglalkozik. A személyes indíttatású album inspirációja az elmében lévő véget nem érő zűrzavarból fakad, és a tört/szaggatott riffek, illetve a melódikus témák dinamikája is erre rezonál. A többnyire déli szomszédainknál aktív zenekar járt már hazánkban, 2012-ben a FEZEN-en és 2015-ben a Vekeri Fesztiválon lépett fel.
A még 2019-ben rögzített, címadó nyitódal megadja az alaphangot. A dallamos intró után mélyen szaggató, dzsentesen örvénylő, megtörő riffelés sodor magával, fölöttük pedig folyamatosan variáló éteri gitármelódiák kényszerítenek hiperfókuszba. Erre az alapra építkezik Karlo Horvat középtempós, erőteljes fülbemászó éneke. A verze és a refrén között nincs éles határ, a kapaszkodót az ének dinamikája adja meg: az elején még tiszta a hangja, aztán egyre karcosabbá válik, majd a refrénre úgy megy fel embertelen magasra, hogy közben megőrzi karcosságát és erejét. Ja, és ott a padláson, ahol mások elvékonyodott fejhangon hajlítgatnak, Karlo még egy vibratót is kitol. Na, ilyet ritkán hallani – ez nálam azonnal átszakította az ingerküszöböt. Ráadásul a koncertfelvételek szerint ezt még élőben is tudja.
A nyitány intenzitása után három hagyományosabb felépítésű, dinamikus dal következik sok váltással. Ezek közül a groovos The Deceiver szaggat a leggyorsabban, amely tartogat egy hatalmas elszállós részt is. A When Heroes Fall-ban érkezik egy olyan modern melodeath metalos betét, amit az utóbbi időben a The Halo Effect szeret használni. A 6 perces The Riven Heart az album legdrámaibb tétele, ahol a recept a nyitódalhoz hasonló: a nyugtalan, zakatoló, örvénylő, tört riffekre épülnek az ezúttal hangsúlyosabb, melankolikus, atmoszferikus gitártémák, hogy megelevenítsék a soha nem gyógyuló fájdalom érzését. Egy szomorkás gitárszóló úszik be a végére, elhozva a dal csúcspontját, ami ezután hosszan, elnyújtva cseng le. A slágeres Recharger az album egyik legjobb riffjével és a klipesített, agresszívabb The Nerve új löketet ad az albumnak. Ezzel nemcsak az egyes dalok, hanem az egész lemez kap egy lüktető ívet, ami az utolsó három, egymásba lazán kapaszkodó tétellel ér a csúcsra.
A Nowhere Home mesterien épül fel: egy heavy metalos felvezetésből bontakozik ki a dal fő témája, ami a dal közepéig örvénylik. Egyszerre 3-4 gitárszólam is hallható, így egészen telt a hangzás, mintha egyenesen Jesper Strömblad hangszerelte volna. Majd egy belassult átvezetés után jön egy olyan rész, hogy jobb, ha fejmagasságban, fél méterre nincs előtted semmi. Karlo Horvat ebben a dalban elképesztöen nagyot énekel. De a középtempós, lassan építkező, nyugtalanító To Walk With The Sorrow-ban is zseniálisan húzza fel a feszültséget azzal, hogy egy leheletnyit az ütemek után énekel. Azt a feszültséget nem is engedi el: a dal vége felé egy hosszú üvöltésben enyhül valamit, de nem sokat, mert a zene tempója eközben éppen lassulni kezd. Így felspannolva érkezik a záró Rewind. Ez egy bivalyerős, ízig-vérig melodeath himnusz, követve a Soilwork által lefektetett iskolát, de olyan hangszereléssel, kivitellel és egy monumentális, többszólamú refrénnel, ami az utóbbi évek bármelyik melodeath albumán a húzónóták közé tartozna. A lírai szólóval lecsengő finálé már-már a Dream Theaterre emlékeztet. Az örök körforgást jelezve a nyitódalból kölcsönzött kezdőriff keretezi az albumot, ami egyben felhívás a keringőre, hogy újra elölről szóljon a Risset.
Karlo Horvat és társai remek érzékkel, a részletekre odafigyelve rakták össze a dalokat. Sok hatásból építkezve tökéletes egyensúlyt teremtett a melódia és a különböző műfajokból hozott extrém elemek között. A dalok ragadósak, könnyen befogadhatóak, ugyanakkor a különböző rétegekbe rejtett finomságok miatt az album sokadik hallgatásra is tartogat meglepetéseket. Külön dicséretet érdemel az a bátor húzás, hogy a legjobb dalokat nem az album elejére pakolták. Ezzel olyan csúcspont épül fel a lemez végére, hogy az egy pozitív energiával teli löketet ad a hallgatónak. És itt lehet a megfejtés, hogy miért hat ennyire erősen az album: a figyelemet maximálisan lekötve, finoman ráhangolódik, rárezonál a hallgató állapotára, legyen a mentális túlpörgés, vagy lelki gödör. De mint egy terápia, nem hagy benne, hanem olyan pozitív impulzusokkal, mint a Recharger vagy a Rewind, kiemel onnét. A legjobb hatás elérése érdekében érdemes az albumot egyben hallgatni.
A produkció meglepően magas színvonalú: az album erőteljesen, de nagyon tisztán szól, így jól rá lehet csavarodni a vastag riffek közé becsempészett finomságokra. Érdemes néha letekerni a mélyeket, akkor még jobban előjönnek ezek a rétegek. A belátható időn belül nyugdíjas korba érő zászlóshajók mellett a műfajnak égető szüksége van egy kis vérfrissítésre. A mentális hullámvasútra ültető album telibe talált, rendkívül inspiráló. Sőt, volt olyan éjszaka, hogy nem tudtam aludni, mert a Risset riffjei zakatoltak a fejemben. De szerintem nem csak én rezonálok ennyire vele. Ha az érzelmi többletet lecsupaszítom, és kizárólag a zenei minőségre koncentrálok, a Risset akkor is a műfaj elmúlt években kiadott legjobb lemezei között van. De ugyan mi értelme van kihúzni a zene mentális hatását? Mindegy, nem akarom túlgondolni, mert néhány hét pihentetés és érlelés után még erősebbnek érzem az albumot. Nagyon remélem, hogy még sokat fogunk hallani a Kryn-ről és Karlo Horvatról.
5/5
A beszámolót írta: Moonshield
