A Mastodon az a zenekar, akik bármit csinálnak, tűkön ülök, hogy hallhassam. Noha mindenki tudta tizenöt évvel ezelőtt, hogy a progresszív plafont elérte a zenekar, mégis meglepő volt a The Hunter könnyedsége. Nem mellesleg pedig a könnyedsége ellenére így is kellett idő, hogy az ember be tudja fogadni. Simogassuk csak meg ezt a vadászt.

Az albumot a Los Angeles-i Sound City Studiosban rögzítették Mike Elizondo producerrel (aki korábban olyan előadókkal dolgozott, mint Fiona Apple, Eminem, Alanis Morissette, az Avenged Sevenfold és a Maroon 5). Egy, az MTV Germanynek adott interjúban kiderült, hogy az új album címe The Hunter lesz, tisztelgésként Brent Hinds testvére előtt, aki az album készítése közben egy vadászbalesetben vesztette életét. Egészen pontosan vadászat közben kapott szívinfarktust, miközben a zenekar a stúdióban dolgozott a lemezen. A dobos Brann Dailor a Noisecreepnek nyilatkozva úgy jellemezte az új anyagot, hogy az nem annyira progos, inkább riffközpontú és „kissé letisztultabb”, hasonló a Leviathan (2004) hangulatához, illetve „olyan, mintha egy szupernehéz Led Zeppelin lenne vagy valami ilyesmi”. Amikor arról kérdezték, hogy Brent Hinds ismét a dalszerzés nagy részéért felel-e, Dailor így válaszolt: „Azt hiszem, most valamivel közösségibb a folyamat, mindenki kiveszi belőle a részét.” 2011 áprilisában a Mastodon bejelentette a készülő album két dalának címét: a Blasteroid-ot és az All the Heavy Lifting-et. Június 16-án a zenekar hivatalos honlapján további három szám címe jelent meg: Octopus Has No Friends, Stargasm és Curl of the Burl. Július 25-én az album egyik dala, a Black Tongue megjelent az iTuneson, a Spotifyon és az Ovi Musicon. Augusztus 12-én a Curl of the Burl felkerült a zenekar hivatalos YouTube-csatornájára. Szeptember 2-án pedig a Spectrelight című dalt töltötték fel a csatornára. Szeptember 26-án, a Rockline Radio műsorában a Mastodon elárulta, hogy a Curl of the Burl című dal az Intervention című népszerű tévéműsor egyik epizódja alapján született. Az is kiderült, hogy bár az egész albumot nem köti össze egységes elemi tematika, a klasszikus kínai „fa” elem visszatérő motívumként jelen van az albumon. A The Hunter a Mastodon második albuma, ami nem konceptanyag. Emellett ez az első alkalom, hogy Brann Dailor dobos egy Mastodon-dalt teljes egészében ő maga ír és énekel (Creature Lives), valamint több mint két számban is ő látja el a vezető énekesi feladatokat. A Mastodon előző albumához, a Crack the Skye-hoz hasonlóan a The Hunter is vegyíti a tiszta éneket néhány durvább, kiabálós vokállal. A Spectrelight című dalban vendégként közreműködik Scott Kelly, a Neurosis énekese és gitárosa.

A nyitó Black Tongue (sosem tudtam leírni angolul a „nyelv”-et) emlékszem, hogy az első perctől kezdve megbabonázott. A nyitó riff is lesöpri az embert a lábáról, de amikor Brann dupla lábdobos témája beindul, az valami fenomenális. Annyira gyönyörűen szól ezen az albumon (is) a dob, hogy azt tankönyvbe kellene foglalni. Egy remek, komplex darab, ami a szólójával is csak csalogatni tudja az embert. Tökéletesen képviseli a The Hunter-t és azt, ami jön a zenekar történetében, illetve azt is, ami elmúlt, hiszen nem lehetett megint megírni a Crack the Skye-t (sokak bánatára).

A Curl of the Burl az én egyik kedvenc dalom. Imádom, ahogy Brent énekli a nyitó sorokat, a dalban hallható riff pedig egyszerű, de nagyszerű! Elcsépelt duma, de annyira igaz. A refrén annyira fülbemászó, hogy utána nagyon nehéz a hallójáratokból kipucolni. Egyszerűen nem tudom megmondani, mitől, de ez a dal a legjobbak között van. Talán azért, mert bizonyos részeknél van egy kozmikus, misztikus hangulata az egésznek, közben pedig egy mérhetetlenül egyszerű szerzemény. A Blasteroid pszichedelikus, szinte sci-fi hangulatú dal, furcsa szövegekkel. Zeneileg játékosabb, kevésbé súlyos, inkább experimentális. Kimondottan beteg hatást kelt benne, amikor Brent a mikrofon mögött „megőrül”. Az ilyen dalok azok, amik a jövőben nagyon fognak hiányozni egy-egy Mastodon koncerten. Ahogy újra elővettem ezt a lemezt, a Stargasm volt az egyik olyan dal, ami „új felfedezés” lett. Régen csak úgy meghallgattam, de most a rengeteg space-echo effekt között találtam egy olyan hangulatot, Brent énekét, ami korábban sosem tudott ennyire megfogni. Ez egy dallamos mestermű, amit nagyon sajnálok, hogy korábban nem hallottam többet élőben. Olyan sampleres megoldások vannak a dalban, amikre korábban fel sem figyeltem. Emiatt egy teljesen új világ nyílt ki előttem. Az Octopus Has No Friends régen is a címe miatt maradt meg az emlékezetemben. Visszatérés a technikásabb, progosabb vonalhoz. Összetettebb ritmusok, agresszívebb riffek. A cím ellenére elég sötét és feszült hangulat uralkodik a dalban. Őt követi az All the Heavy Lifting. Egy motivációs, már-már pozitív üzenetű dal. Arról szól, hogy magadnak kell megküzdened a dolgaiddal. Azért ebben is vannak olyan gitáros részek, amik meg tudják izzasztani az embert. Érdemes figyelni, hogy mit és hogyan is játszanak, noha Troy hangja könnyen elterelheti az ember figyelmét. Az album címadó dala az érzelmi csúcspontja a lemeznek. Melankolikus, visszafogott, nagyon személyes. Benne van az az igazi Hinds-féle gitárstílus, ami részben naggyá tette a zenekart. Ez is könnyedén lehet egy olyan dal, gitártémával, ami a Crack the Skye-ról maradt le, akár csak a Cold Dark Place dalai, amelyek noha nem a legendás prog albumra készültek, de az alapgondolatok akörül fogalmazódtak meg.

A Dry Bone Valley megint csak egy olyan dal, ami az évek alatt klasszikussá érett a zenekar körül. Visszatérnek a groove-ok, és csak csodálkozunk azon, hogy Brann hogy tud egyszerre így dobolni és énekelni?! Egyszerűen ez az ember… biztos, hogy ember? A Thickening sokkal inkább egy hangulatdal, mintsem egy hatalmas sláger. A basszusgitár egy kicsivel több teret kap, mint korábban. A dal már-már instrumentálisnak is hihető, hiszen két percen keresztül nem hallunk egyetlen szót sem, csak hagyjuk, hogy a hangszerek magukkal ragadjanak. A Creature Lives azért is kedves dal a számomra, mert valahol a White Walker hangulatát idézi nekem. Egyszerű, kórussal megtámogatott dal, ami egy igazi szellős utazást biztosít a hallgatónak. Az agresszív, tizenegyedik dallal megérkezik Scott Kelly, aki állandó vendégszereplője a Mastodon lemezeknek.

Az album egyik leggyorsabb, legagresszívebb daláról beszélünk, ami a vége előtt nem sokkal dönt le a lábadról. Utána érkezik még kegyelemdöfésként a Bedazzled Fingernails, aminél a torzított, effektezett énekek elviszik az ember figyelmét a nyakatekert gitártémákról, pedig itt aztán tényleg van mit hallgatni. Érdemes többször is nekimenni, hogy az ember ne maradjon le semmiről. Az albumot a The Sparrow zárja. A kis veréb nagyon érzelmes, egy epikus költemény, ami szépen, fokozatosan építi fel saját magát, hogy a végén katarzissal érjen véget.

Az biztos, hogy a zenekar nem aprózta el, és megint csak egy remekművet rakott le az asztalra. Sokáig hanyagoltam régen ezt a lemezt, pedig egy rendkívül erős album, amire érdemes ennyi év távlatából is visszatekinteni.