Tíz éves a Red Swamp csillaga, így remek alkalom ez az ünneplésre. A nagyszabású koncertek mellett hogy lehetne jobban ünnepelni, mint egy új albummal? A zenekar negyedik albuma Peace And Hate címmel látja meg a napvilágot, mi pedig már jól meg is hallgattuk.

Tíz éve jelent meg az első Red Swamp album, a Tiszassippi, és azóta a zenekar mindig tesz róla, hogy beszéljünk róluk valamilyen úton-módon. Nincs könnyű dolguk, hiszen az idő folyamatosan próbára teszi őket a „folyamatos” tagcserék miatt. Azonban most mégis úgy néz ki, hogy a zenekar csillaga fényesen ragyog, hiszen a sikerek sem maradnak el. Most így hirtelen eszembe jut, hogy játszottak pl. a Clutch-csal elég szép nézőszám előtt, illetve meghódították a Wackent is. Ha csak ennyit értek volna el, már az is szép teljesítmény, de a banda albumról albumra fejlődik, és egyre feljebb lépeget. A 2022-es Time To Die-jal elértek a falig, és az album címe is remekül mutatja így utólag, hogy tényleg itt volt az idő a meghalásra. A zenekar egyik oszlopos tagja, Bereczki Zoltán távozott a zenekar soraiból, és később Farkas Zsombi is ott hagyta a dobokat. Felmerülhet a kérdés, hogy Greg és Sanyi bácsi hogy bírják mégis lendületben tartani a zenekart? Valahogy azonban mindig sikerül találni valakit, aki a kellő új színt hozza a zenekarba. A halál pedig az új tagok csatlakozásával sem kerüli el a zenekart, hiszen minden „szmóker” dolgot maguk mögött hagy a zenekar, hogy a Peace And Hate-en megmutassák, mi is most a Red Swamp.

A borítóval nem múlják felül az előző lemezt, ellenben a zenében maximálisan megújult a zenekar. A közel negyvenperces anyag iszonyat változatos, és egy olvasztótégelyhez lehetne hasonlítani. Ahogy a zenekar is elmondta, négy új dal és az egyesével kiadott kislemezek dalai fogják megmozgatni a nyakunkat. Az igazat megvallva nagyon kíváncsi voltam, mert a Takarodón kívül a többi dal nem mozgatott. Az első leütéstől kezdve egyértelmű, hogy nem csak pletyka az új irány. Noha megrögzött stoner-sludge rajongó vagyok, be kell ismerni, hogy a zenekar ennél jobbat nem is léphetett volna. A hangzásban ismét a maximálisat hozzák, minden hangszer kellően megfelelő hangerőn szól úgy, hogy nem nyomják el egymást. A nyitó tétel csak megerősít abban, hogy a stoner cuccok hátra vannak hagyva. A szólókat tekintve Tom Morello hangzása ugrott be, ami egy tök érdekes egyveleget alkot ezzel a fajta muzsikával. Tökre tetszik, hogy Greg hangja hogy van layerezve, egymásra építve. A második dal egyben a második magyar nyelvű szerzeménye a zenekarnak.

Az Utolér nyitó témája első hallgatásra iszonyatosan meglepett. Az meg még inkább, ahogy folyamatosan bevadul a dal. A nyitó riffről amúgy Devin „atomagygéniusz” Townsend témái jutnak eszembe, ami azért nem kis dolog szerintem. Ezzel a dallal nehezen tudok betelni, pedig csak pár napja hallgatom a lemezt. Az első hallgatás után azonban már az volt az egyik első dolgom, hogy Greget biztosítsam arról, hogy a magyar szövegeket jobban előtérbe kell hozni a jövőben. Sokkal nagyobb közönséghez tudnának itthon is eljutni az ilyen szövegekkel szerintem. Sokkal több van bennük, mint ahol jelenleg állnak. Legalábbis a mostani szint ezen jóval tovább mutat. Én, ahogy idősödöm, egyre jobban megszeretem a gitárszólókat, de ehhez kellenek ilyen zenekarok is, mint a Red Swamp, akik tudnak ilyen remek témákat hozni. A harmadik dal számomra egy Lamb Of God ihletésű tétel. Említettem a groove metal bandát, de azt azért hozzá kell tenni, hogy ez a dal jóval túlmutat egy sima groove metalos nótán. Ez pedig nagyban köszönhető a dallamos éneknek. Egyedül ezzel a köpködős betéttel nem tudok egyetérteni az iszonyat fogós riff előtt. Az ilyeneket én személy szerint nem szeretem. És az album feléhez érve jött az igazi pofán csapás.

Az I Am The Sun az album egyik legjobb dala. Ami nem működött nálam külön, az most egy csapásra az album gerincét adja, és folyamatosan próbálom a kis csúszkával visszatekerni a lemezt a dal elejére, mert zseniális szerzemény! A duplázott énektől pedig feláll a szőr a karomon. Nagyon régóta nem csinált ilyet velem magyar zenekar. Nem is akarok belemenni minden dalba, mert egyszerűen ez az album zseni. A Takarodó annyira felpörget, hogy még az irodában is felálltam az asztaltól, és mozogtam egy sort, ami tényleg nem jellemző rám. Oké, mozogni szoktam, de értitek….

Srácok, én nem fejtem ki, hogy a Nothingman, a Peace And Hate és a Born To Bleed miért remek szerzemény. Oké, az akusztikus betét a záró dalban meglepett, és nagyon hangulatos. A lényeg: minél több koncertet kívánok a zenekarnak és minél nagyobb nézőszámot, mert sokkal többet érdemelnek! Nekünk pedig rengeteg legalább fele ilyen jó albumot!