Nem kizárt, hogy jóformán a semmiből a Red Swamp letette úgy az év hazai albumát az asztalra, hogy mindennek hátat fordított amit korábban csinált. Ez egy remek alkalom volt arra, hogy a zenekar énekesét, Kovács Greget kérdezzük, hogy mi is a pálya náluk.

RS: Négy év alatt sok minden történt veletek. Hogy látjátok ezt a négy évet?

G: Minden, ami történt ez idő alatt, az ide vezetett, úgyhogy én abszolút jó szemmel nézek vissza rá. Voltak nagyon király koncertjeink és az új dalokkal való haladás jó irányba terelte a banda hangulatát. Meg kellett ugrani pár fontos lécet annak érdekében, hogy továbbra is forogjon a banda fogaskereke, de úgy érzem, hogy sikeresen tudtuk venni ezeket az akadályokat és mostanra stabilizálódott a helyzetünk zeneileg és személyesen is… erre lehet építeni. 

RS: AHogy kivettem a lemezt felvezető bejegyzésből, megfordult a fejetekben az is talán, hogy vége van a Red Swamp-nak?

G: Odáig sose jutottak el a dolgok, hogy ez felmerüljön szerencsére. Zoli távozása után Lalival nem sokkal később megbeszéltük egy Lamb of God koncert után, mint a két megmaradt alapító tag, hogy folytatjuk és azóta ezen vagyunk. Laci csatlakozása hatalmas lendületet adott nekünk és nagyon megsegítette ezt a folyamatot, Zsombi dobosból hangmérnökké avanzsálódott és a lemez körüli munkákban is nagyon sokat segített a mix/master mellett is. Máté pedig nagyon penge és aranyos srác, jól tudunk együtt haladni, röhögni, ami nyilván fontos a próbatermi környezeten kívül. Úgy érzem, most nagyon egy hullámhosszon vagyunk a lehető legtöbb tekintetben, így egyszerű és élvezetes a közös munka. 

RS: A Time To Die-hoz képest nagyon más irányba kanyarodtatok. Mennyire volt ez tudatos?

G: Még Zoli távozása előtt is felmerült, hogy szigorúbb témákkal dolgozunk majd, ezt kiegészítette egy egészséges kísérletezés, ami mindig jelen volt a bandában, de talán most hallatszik leginkább. A középtempós blues-körös riffeket eléggé kimaxoltuk a három album alatt, így modernebb, durvább, közvetlenebb hatásokból tudtunk meríteni. Laci egy tízessel fiatalabb nálunk, így nyilván rá is más dolgok hatottak riffgyártás szempontjából. Volt, ami tudatosabb volt, a Gravity nyitó témáját Lali direkt úgy hozta, hogy “Nesztek, ezt számoljátok ki gec’!” és a refrént pl. próbán ötleteltük össze, direkt figyelve arra, hogy ne ragadjunk le egy akkordnál, stb. A Takarodó riffjét a szó tagolása alapján találtam ki és aztán tök organikusan illeszkedtek a hozzáillő témák. Úgyhogy mindenképpen tudatos volt az elkanyarodás, de mindezt úgy próbáltuk meglépni, hogy ne az identitásunk rovására történjen, tehát Swamp maradjon. Végül arra jutottunk, hogy mivel mi vagyunk a Red Swamp, ezért amit mi írunk, az önazonos, így teljesen szabad kezet adtunk magunknak. 

RS: El lehet szerinted mondani, hogy ezen a szinten, a stonerrockot kimaxoltátok?

G: Én nagyon szerettem és szeretem azt a korábbi és azóta is kitartó tendenciánkat, hogy dallamos riffeket írunk és nem egyhangos döngölésekre megy rá az ének. Hogy nem csak a vokálokban van emlékezetes elem, hanem tudod dúdolni a gitártémákat is… ezt én valamennyire a stoner rock alapjának érzem, legalábbis ahogy mi játszottuk. Elég nagyképű lenne azt mondani, hogy “kimaxoltuk” (ahogy megtettem a fenti válaszban) a műfajt, de az biztos, hogy már nem az a kiindulópont, amilyen megközelítésből a dalok vagy a témák születnek. 

RS: Tudom, hogy a tagcserék mindig formálják a zenekart. Emiatt is lehet, hogy Zoli és Zsombi távozása után merőben új irányt vettetek? 

G: Ez is hozzájárult természetesen, de egyébként is keményebb irányba tartott eleve a banda. A 8 dalból 5-öt még ráadásul Zsombival írtunk, úgyhogy bőven rajta van az ujjlenyomata a lemezen, minden szempontból. A sokrétű, rétegezett és epic gitártémák abszolút Laci kezét dicsérik, az ő játéka teljesen más színt hozott a dalírásunkba és az élő műsorba is. Valamint a zenekari csetbe is sokkal több kortárs mém és poén került.  

RS: Ahogy csepegtettétek az új dalokat az évek alatt, ahogy néztem, senki nem volt az új irány ellen. Pedig benne lehet az emberben, hogy ilyen szintű változásnál veszít rajongókat.

G: Volt olyan megjegyzés még a Born to Bleed-nél, hogy a banda elvesztette stoner jellegét, de szerencsére rajongói és koncertlátogatói mértékben egyáltalán nem tapasztaltunk visszaesést, sőt, egyre többen járnak a bulikra, egyre több emberhez eljutnak a dalok. Minden bulin szerzünk új rajongókat, nagy öröm megélni, hogy látszólag nyitottak az új dalokra. 

RS: Beszélgessünk az új lemezről is. Most akkor béke vagy gyűlölet uralkodik a légkörben?

G: A Béke és Gyűlölet egyszerre is jelen lehet: egy lappangó, feszült status quo, ami bármikor rossz irányba fordulhat. Szerencsére az itthoni közéleti események reményt adnak arra, hogy népünk a saját sorsának urává tud válni és nem csak sodródunk tovább az árral és várjuk a mannát a kedves vezetőtől. Bízunk benne, hogy nem esünk megint bele ebbe a csapdába. A lemez dalai nyilván még a korábbi rendszerben születtek, de semmilyen formában nem vesztették el jelentőségüket; a körültekintő, számonkérő, figyelő állapot mindenképpen jobb egy belenyugvó, elkényelmesedett, elnyomott helyzetnél. Globálisan a helyzet pedig továbbra is elég aggasztó, bármikor jöhet egy olyan döntés valamelyik megalomán idiótától, ami emberek millióinak teszi tönkre az életét, megélhetését, egyensúlyát. 

RS: A Born To Bleed két éve jött ki, mennyire izgultatok miatta anno? Azért abban a dalban is van minden, csak stoner nincs

G: Háh, szerintem a középrésznél beköszönő epic riff az simán elmegy “stoner” témának, de egyáltalán nem féltünk a fogadtatástól. Inkább azért izgultunk, mert éreztük, hogy sikerült áttörnünk a határainkat és teljesen önfeledten tudtunk dolgozni a témakkal és organikusan egymásba tekerni őket. Az izgalom része onnan jött, hogy láttuk merre vihet a jövő. 

RS: Nekem nagyon érdekes volt, hogy külön-külön a dalokra azt mondtam (kivétel a két magyar) hogy nem rosszak, de mégis csak egyben állt össze igazán a kép. Emiatt mégis volt egy fenntartásom, hogy milyen lesz a lemez. Más kétkedőt is sikerült könnyen meggyőzni?

G: Az egész albumra vonatkozóan még nem kaptunk túl sok visszajelzést, de nagyon remélem, hogy a kétkedőknek is értelmezhető lesz egyben az anyag és értik, hogy mit szerettünk volna elérni. Ugyanakkor emlékszem, hogy a Time to Die kapcsán is hasonlóan vélekedtél, úgyhogy lehet, hogy Te ilyen régebbi-lelkületű lemezhallgatós faszi vagy, nem? 

RS: Külön erős dal az I Am the Sun….

G: Köszi, ha jól emlékszem, még talán a Born to Bleed előtt kezdtük el írni, Sipos Andris testvérünk (a Dead Gray alapítója és gitárosa, szintén lemezpremier szerdán és közös lemezbemutató buli május 16-án a Dürerben!), aki akkor kisegített minket gitár fronton hozta a témákat. Még hármasban kezdtük el írni: Ő, Zsombi és én (basszusgitárral a nyakamban), az alap témákat és szerkezetet lefektettük és utána teljes bandaként gyúrtuk készre, valamint egy Jozzy-nak mutogatós kör után az ő ötletei is belekerültek. A refrén énektéma megtalálása elég nagy “Heuréka!” pillanat volt számomra, a verzékkel többet bíbelődtem, amíg rájöttem a megfelelő megközelítésre. Az egyik legösszetettebb dal a lemezen, a mostani album “The Animal”-je, vagy “Desertdrive”-ja, szeretjük játszani nagyon. 

RS: Az érdekes a számomra, hogy a dalok sokkal komplexebbek lettek, ellenben nem lettek rövidek. Nem megy a rövid dal írás?

G: Nem hossz alapján írjuk a dalokat, minden témának megvan a helye és időt kell adni nekik, hogy bekússzanak az ember bőre alá és feszengjenek ott egy kicsit, hogy aztán a megfelelő refrénnel vagy egyéb témával feloldást adhassunk. De egyébként a Takarodó után írtunk rövid dalt egy facebook komment alapján, Óriási Csalódás a címe, facebookon megtalálható, de a lemezen nem találtunk neki helyet.

RS: És ráléptetek arra az útra amire olyan sokan. Magyar nyelvű szöveg született. Nem volt Bennetek félsz a szöveg miatt?

G: Félsz nem igazán, én ezt inkább kihívásként fogom fel. Mindannyian nagyon kritikusak vagyunk a magyar nyelvű dalok kapcsán, alacsonyan van a cringe-mérő, így próbálom kerülni a megszokott fordulatokat vagy kliséket, vagy úgy elhelyezni őket, hogy valós/indokolt helyük, szerepük legyen. Kicsit könnyebb bebújni az angol szöveg alkotta maszk mögé és ott őszintének lenni, minthogy vállalni az anyanyelv általi sebezhetőséget, de ebben van egy felszabadító hitelesség, hogy felvállaljuk azt, amit érzünk.

RS: Elmondhatjuk, hogy a Takarodó az egyik legerősebb, legkarakteresebb dala a lemeznek?

G: Igen és a legrövidebb is! A Takarodó egy korlenyomat, egy falhoz és még azon túl is préselő rendszer elleni kinyilatkozás, de méginkább egy mantra a változáshoz. Tehát nem feltétlenül a kormánynak szól, hanem inkább a nép fegyverének szántam. Univerzális a mondandója és reméljük, hogy nem lesz még egyszer aktualitása… meglátjuk. A lemezbemutató erejéig átkereszteljük Bizakodóra! Biza-biza-biza-biza-biza-biza Bizakodó!

RS: Na, de mindenek előtt van még egy magyar dal, ami megint csak egy nem hétköznapi szerzemény. Nem semmi, hogy variáljátok ebben is a stílusokat.

G: Köszi, az Utolér nem volt egyszerű szülés, sem formailag, sem tartalmilag nem adta magát könnyen. A szerkezeten és a témákon is az utolsó pillanatokig finomítottunk, a szövegen és éneken is jó sokáig agyaltam, mire elérte mostani állapotát, de végső soron nagyon büszkék vagyunk rá. Simonyi Bulcsú barátunk csípőből ráakasztotta az “AWS felnőtteknek” címert, de azért szerintünk ennél több van benne és remélhetőleg logikailag is jól követi a Takarodót a mondandója, ami már inkább hozzánk szól, mint a hatalomhoz - sose késő “jó” irányba változni. Képesek vagyunk társadalmilag felelősséget vállalni magunk, a környezetünk és legfőképpen a jövőnk iránt.

RS: Ti mit szeretnétek? Mire valaki eljut a lemez végére mit érezzen? Hova jusson el?

G: Én örülök ha a hallgatók erőt tudnak meríteni a zenénkből, de az is elég, ha csak megnyugvást kelt a tudat, hogy többen járunk egy cipőben, mint gondolnánk. A lemezen található gondolatok és a dalokban kifejezett érzelmek sokrétűek és több élethelyzetben, típusban megállják a helyüket, ha az ilyen irányú önkifejezésünk értő fülekre talál, az a legjobb, ami történhet!