Alaposan megcsúsztam ezzel az irománnyal. Egyrészt maga a kiadvány hónapokkal a megjelenése után jutott el hozzám, másrészt az emésztési idő is heteket vett igénybe. Az utóbbi persze – részemről legalábbis – megszokott a tripla koncertlemezek specialistáinak aktuális kiadványaitól. A progresszív metal zászlóshajója menetrend szerint szállítja a három CD-nyi terjedelemre kalibrált, az utóbbi időkben már a vonatkozó képanyaggal is megspékelt koncertlemezeket – kb. két stúdióalbum után mérget vehetünk rá, hogy érkezik egy efféle kiadványuk.
Részemről ezek sorában a második, a Live At Budokan az örökös sorvezető, de ez nyilván szubjektív. Hogy ilyen gyakorisággal van-e értelme, létjogosultsága ezeknek a manapság már öt lemeznyi terjedelmű csomagoknak, azon késhegyig menő vitákat lehetne folytatni. Ezúttal azonban nehéz vitatni a Live à Paris alcímű csomag miértjét, miértjeit. A zenekar ugyebár tavaly töltötte be a negyvenedik életévét, illetve Mike Portnoy hazatérésével visszarendeződött a klasszikus öt fős felállásuk is. (Bár ebbe a mondatba ortodox rajongóként kapásból bele lehet kötni, hiszen Kevin Moore távollétében ugyebár nem lehet a klasszikus jelzőt használni.)
A Quarantième a dallista alapján elsősorban amúgy sem a huszadik századi Dream Theater híveit akarja megszólítani, hanem azokat, akik a progresszív metal fő pilléreinek letétele után is kitartottak a mindenkori ötös mellett. A 2000 előtti és utáni szerzemények nagyjából fele-fele arányban szerepelnek az ezüst korongokra szétdarabolt műsorban. A keretet az Images And Words két megkerülhetetlen darabja, a Metropolis Pt. 1 és a zenekar Greatest Hit-je, a Pull Me Under adja. Az Awake és utódja, az 1997-es album most mindössze egy-egy darabbal, a The Mirrorral és a Hollow Years-szel képviselteti magát. Az utóbbit gondolkodás nélkül becseréltem volna egy ritkábban játszott kortársára; de a majd negyedórás változata azért képes feledtetni a szerzemény kissé túljátszott jellegét. Az első Jordan Rudess-szel készített lemez ellenben mind a kezdő, mind pedig a záró blokkban alaposabban is megidézésre kerül.
A már emlegetett japán koncertalbum számomra legkedvesebb momentumai közül itt is szerephez jut a Stream Of Consciousness. A felülmúlhatatlan Instrumedley helyett viszont most egy, dream theateri-léptékben nyúlfarknyi, mindössze négy perces hangszeres darabot kapunk, Orchestral Overture címmel. A Train Of Thought lemez nagy barátjaként mindig öröm a zenekar Pantera/Metallica dalaként nevesített As I Am felbukkanása. A set közepe felé, a Constant Motion után bevetve különösen jól esik ez a karcos „sláger”. A csapat utóbbi két évtizede többé-kevésbé sikeresen meg lett idézve, részemről a leginkább fájó pont a Six Degrees Of Inner Turbulence lemez teljes hanyagolása, illetve egy Only A Matter Of Time-nak vagy egy The Ytse Jamnak is örültem volna a szintén mellőzött első albumról. Egy x-edik Dream Theater koncertemez esetében azonban az a jó, ha az embernek a dallista láttán hiányérzete van.
Nézzük a további örökös sarokpontokat; James LaBrie hatvan plusszosan hangilag jobb formában van, mint tíz-tizenöt éve volt. Az utólagos javítgatásokba, trükközésekbe most ne menjünk bele – mindannyian tisztában vagyunk ezekkel, vagy legalábbis abban a tudatállapotban létezünk, hogy átlátjuk az utómunkákat. A másik céltábla, Jordan Rudess személye, pontosabban az, hogy emberünk élőben széttrollkodja-e a dalokat, ha pedig igen, milyen mértékben. Nos, szerintem ez a kérdéskör még a frontember mindenkori teljesítményének vizslatásához képest is nehezen dönthető el. Tény viszont, hogy a másik frontember, a visszatért Mike Portnoy a leghátsó sorból még ülő helyzetben is nagyobb showman, mint maga az énekes.
A két John meg ugyebár élőben is mindig tökéletes – most is azok. Hogy sokadszorra is felhozzam a Live At Budokant, azzal szemben a Quarantième: Live à Paris részemről a képanyaggal együtt teljes, pontosabban maga a koncertfilm a lényege. Ebből eredően a 3 CD-s változatot ritkábban fogom elővenni, mint a két Blu-ray korongot. A párizsi fellépés lenyomata semmiképp sem nevezhető hiánypótlónak, hiszen a zenekar a maga portáján a leginkább dokumentált előadók egyike. Ellenben már csak a kerek évforduló és Mike Portnoy személye miatt időkitöltőnek sem titulálható. A Quarantième: Live à Paris tökéletesen illeszkedik a kacifántos diszkográfiába; részemről pedig újabb két stúdiólemez múltán jöhet a folytatása is, a miértekre viszont akkor már nehezebb lesz megtalálni a válaszokat.
