Akinek eddig bármi kétsége volt azzal kapcsolatban, hogy mi ez a fene nagy hype a Knocked Loose körül — Grammy-jelölés, Jimmy Kimmel Show, Metallica-turné — annak valószínűleg lefőtt a kávé péntek este az Akvárium Klubban. Az esemény napokkal, sőt hetekkel előre teltházas lett, szóval érezhető volt, hogy itt igencsak teremhet babér a zenekar számára. Ez volt egyébként a Knocked Loose második budapesti koncertje, de szinte biztos, hogy nem az utolsó. Persze ott van a közelgő Metallica-buli is, de ettől függetlenül ez a zenekar jelenleg simán koppra pakol bármilyen klubhelyszínt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Bryan Garris és csapata már rég kinőtte a saját közege határait, mindezt úgy, hogy közben a hangzásuk súlyából semmit nem veszítettek.

A banda az elmúlt évben konkrétan dominálta a színteret. A You Won’t Go Before You’re Supposed To nem egyszerűen egy újabb hardcore-lemez, hanem egy végig összefüggő, nyomasztó és atmoszférikus anyag, ami egyszerre sebezhető és brutálisan agresszív. Ehhez jön még a Poppy közreműködésével készült Suffocate Grammy-jelölése, valamint az, hogy a dalt az igencsak magas nézettségű Jimmy Kimmel Show-ban is előadták. Az üzenet pedig egyértelmű: a hardcore ma már simán képes áttörni a saját falait anélkül, hogy feladná az önazonosságát. 

A Knocked Loose precíz gépezete pontosan este nyolckor csapott a húrok közé, és mivel még mindig ez az a terep, ahol a banda igazán otthon van, egy nyers és fékezhetetlen hatvan perc következett. Volt minden: baljós harangok, daráló riffek, kegyetlen dobok és Bryan Garris magasba húzott, neurotikus vokáljai. Brutális setlistet kaptunk, gyakorlatilag alig hagytak levegőt a közönségnek, miközben tökéletesen balanszírozták az új dalokat a már koncertfavorittá vált tételekkel. A nyitó Blinding Faith egyből gyomorszájon vágta a termet, az Oblivions Peak és a Belleville pedig teljes káoszba fordította a pitet. Az első sorokban konkrétan kapaszkodni kellett, hogy az ember a helyén maradjon.

Folyamatosan áramlott a crowd surfing, az Akváriumban pedig tapintani lehetett a forróságot és a feszültséget a levegőben. Ritka az olyan koncert, ahol már a harmadik dalnál úgy érzed, mintha az egész terem egyetlen lüktető masszává olvadt volna össze. Nem volt üresjárat, nem voltak töltelékdalok — bár ez a Knocked Loose esetében eleve nehezen értelmezhető fogalom. A Moss Covers All / Take Me Home páros élőben talán még nyomasztóbban működött, mint lemezen: fojtogató groove-ok, fullasztó déli-gótikus hangulat és az a posványos, mocsárszagú atmoszféra, aminek megidézésében a Kentuckyból érkező banda tényleg verhetetlen. Az egész koncertnek volt valami nyugtalanító intenzitása, mintha bármelyik pillanatban teljesen széteshetne az egész — persze a lehető legjobb értelemben.

A Suffocate alatt sem lett nyugodtabb a helyzet: folyamatos daráló dobok, őrlő riffek, Garris pedig olyan intenzitással hergelte a pitet, mintha személyes ügye lenne a teljes káosz. Ment a pogó, repültek az emberek, folyamatos mozgásban volt a küzdőtér. A zárótételek között a Counting Worms hozta a klasszikus breakdown-őrületet. A vaskos gitárhangzás és könyörtelen tempó mellett Garris mantraszerű üvöltésére az egész terem egyszerre ordította vissza a dal ikonikus bekiabálását.

És ami különösen működött: semmi manír, semmi felesleges pózolás. Nem volt kamu visszataps, nem volt kötelező kör — csak az a kibaszott világító kereszt a színpadon és egy totálisan jól szervezett káosz. Bryan Garris-ben pont az a durva, hogy első ránézésre tényleg egy teljesen átlagos srác benyomását kelti, aztán amint megszólal az első szám, egyszerűen átváltozik. Nincs benne mesterkélt, rocksztár pózolás, mégis olyan intenzitással és elszántsággal uralja a színpadot, hogy lehetetlen levenni róla a tekintetet. Egy rendkívül tudatos káosz-karmesterként irányít, néha prédikátorszerűen, máskor fenyegető nyugalommal kommunikálva a közönséggel.  Mellette Isaac Hale is folyamatosan osztotta a közönséget és hergelte a tömeget — ő nem kér, hanem kijelent, miközben olyan riffeket pakoltak a nyakunkba, amitől fizikailag is összeszorult a tér.

A végén a Deep in the Willow és az Everything is Quiet Now különösen erős lezárásnak bizonyult: lassan hömpölygő, fojtogató hangulat, súlyos gitártémák és az a furcsa melankólia, amit ez a csapat az utóbbi években egyre jobban épít bele a dalaiba. Nemcsak ledarálták a közönséget, hanem magukkal is rántották őket abba a sötét, feszült világba, amit a színpadon felépítenek.

Az egész buli alig volt több, mint 60 perc mégsem maradt semmi hiányérzetem, hacsak az nem, hogy a The Southern Oracle magyar előzenekart lekéstem. Szóval egy óra kontrollált káosz, nyomasztó atmoszféra és totális fizikai túlterhelés volt az egész — pontosan ezért működik ennyire a Knocked Loose élőben.