A 2000-es évek eleji indie boom idején nem csak a garage rock meg a post-punk kapott új erőre, de a new wave is megkapta a vérátömlesztést. A Metric is ebben az “új-újhullámban” pancsikolt és a legújabb Romanticize The Dive alapján nagyon úgy tűnik, hogy továbbra sem akarnak kijönni a medencéből.

A kanadai banda könnyen beilleszthető volt a Yeah Yeah Yeahs, a Gossip, vagy a Ladytron által tematizált színtérre, főleg hogy a new wave elemek újrahasznosításán túl náluk is egy kellőképpen domináns frontasszony állt a mikrofon mögött. Emily Haines hangját könnyű volt megszeretni, én még különlegesnek is mondanám vagy legalább is elég eredeti ahhoz, hogy egyéniséget kölcsönözzön a Metric-nek. Ezzel persze nem akarom sarokba állítani a többiek teljesítményét, de azért részben itt is érvényesül a Blondie-effektus, vagyis mikor a bandát tévesen azonosítják a frontemberrel (bár vélhetően Emily-t senki sem hívja Metric-nek).

Én a 2009-es Fantasies tájékán figyeltem fel rájuk, ami a negyedik lemezük és olyan mainstream áttörés féle a diszkográfiában, legalább is ezt követően már nem csak odahaza kaptak figyelmet (egy évre rá a Scott Pilgrim filmben pl. már Brie Larson énekel Metric-et, ami jól illusztrálja, merre járt akkoriban a banda a siker-görbén). A következő sor lemezt (Synthetica) kifejezetten vártam és nem is okozott csalódást, szemben a későbbi albumokkal, igaz ott valahogy inkább szándékoltan veszítettem el a fonalat, vagy másképp fogalmazva érdeklődés hiányában parkoltam ezt a Metric dolgot.

Most viszont vagy jó ütemben talált meg az új album, vagy tényleg ütősebbre sikerült a közelmúlt lemezeihez képest, mindenesetre sunyi módon bent ragadt a lejátszómban és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a Victim Of Luck-ot vagy a Wild Rut-ot dudorászom.

A Metric ereje a jó értelemben vett popzenei érzékenységükben rejlik: nagyon érzik, hová kell egy plusz hajlítás, valami fifikás hangszeres megoldás vagy csak simán egy fogós dallam ahhoz, hogy működjön az adott nóta. Emellett szintén jót tett a Romanticize The Dive-nak, hogy a Fantasies és a Synthetica után ismét Gavin Brown producerrel (Barenaked Ladies, Billy Talent, Melissa Auf der Maur) dolgoztak, aki úgy tűnik mindig a legjobbat hozza ki belőlük.

A fentebb már említett Victim Of Luck / Wild Rut párosa azonnal behúzza a hallgatót, előbbi igazi együtténeklős feelgood sláger, utóbbi ugrálós indie-disco, ami a pulzáló Crush Forever szintipopjának illetve az elszállós Tremolonak melegíti a táncparkettet, majd a lassúzós Moral Compass zárja az A-oldalt, vagy ha úgy tetszik felezi a lemezt. Az As If You’re Here tökéletes new wave reminiszcencia, akár a 80-as években is íródhatott volna, hasonlóan a Loyal-hoz, de szerencsére nem abban az erőltetett nosztalgiában dagonyáznak, ami pár éve szabadult a világra, helyette megvan a saját bejáratú párhuzamos univerzumuk az évtizedhez. Az Antigravity sem bontja meg a szinti-pop sormintát, cserébe a lemez egyik legerősebb dalát kapjuk az élet vidámabb The Cure modorában, döngölős-veretős refrénnel megküldve. A Clouds To Break még utoljára befékezi a lemezt, mielőtt a post-punk hangulatú magasztos Leave You On a High-al megkapnánk a méltó befejezést.

Egy ideális világban az lenne a popzene amit a Metric csinál a Romanticize The Dive-on nem a seggrázós árenbí’ meg az autotune-al felütött trap, de itt az árnyékos oldalon ez még mindig az indie vagy alternative rekeszben landol a lemezboltban, de így legalább megmaradhatnak (nem is annyira) titkos kedvencnek.

Fotó: Justin Broadbent