És akkor a szekus ember azt mondja, hogy a buli a tető teraszon lesz...[meglepett pikachu fej.gif]. Hát úgy látszik, hogy ilyen jó időben még nem jártam az A38-on koncerten, mert oda fel sose vitt az utam. Cserébe viszont minden idők panorámája mellett nézhettem végig két remek koncertet, szóval előre nem kezdtem el panaszkodni, de arra azért kíváncsi voltam, hogy a Hajó híresen jó hangzása a Tetőnek is jár-e.
A holland Temple Fang melegített be a Crippled Black Phoenix előtt és amellett, hogy a banda álló szekciója (értsd: mindenki, aki nem a dobos) szépen Monster Magnet frontembernek öltözött, máshogy is meg tudta idézni ezt az elszállós pszichedelikus-space stoner élményt, amire Dave Wyndorf a karrierjét építette és mint látható volt, hogy erős hatást is gyakorolt az utána érkezőkre. Habár korábban a Temple Fang munkássága előttem nem volt ismert, de azóta eléggé beették magukat a lejátszómba, mindkét lemezükkel. A koncerten csak az jött át, hogy a szuggesztív előadásmódjuk mellé rakott széteffekezett gitárjáték pontosan odanyúlt, ahol nekem az pont kedves és hogy valami ilyesmi lehet az, amikor egy csapat enyhén bepipázott holland úr nekiáll Pink Floyd-ból levezetve stonert játszani. Aztán később derült ki, hogy ők az ilyen longform cuccokat szeretik: 5 dal 70 perc, átlag 15 perces témákban gondolkodnak. Állati jó zene, jó hogy erre az előzenekarra végre oda is értem, hatalmas felfedezés.
A Crippled Black Phoenix (~CBP, többet nem írom le) bulira még akkor tettem le a garast, amikor az új lemez még nem jelent meg, és nem is féltem igazán, mert a korábbi lemezek alapján nagy baj nem történhet, imádni fogom az új kiadványt is. És a Sceaduhelm valóban nem lett rossz, de azért olyan könnyen sem adta meg magát. Sőt kimondottam sokat kellett pörgetnem, hogy szépre tudjam hallatni az idei korongot. Természetesen a koncertprogram fő gerince is az új anyag volt, így azért volt fanyalgás a részemről. Nem lehet mondani, hogy rosszul válogattak az új cuccokból (bár a No Epitaph kimaradt), de azért nehezen indult el a buli.
Hét zenésszel a színpadon gyakorlatilag egy tűt is alig lehetett leejteni - annak ellenére, hogy ez szinte Justin Greaves egyszemélyes projektje, és talán ennek a sok hangszernek is köszönhető, hogy a koncert első harmada kásás masszaként ömlött végig a hallgatókon. A női énekes hangja is furán a kábelekben maradt, vagy talán valami megfázással is küzdhetett, mert nem volt a teljesen 100 százalék az élmény.
De aztán szépen kezdett összeállni az egész és a buli második felét már sokkal jobban tudtam élvezni. Ebben sokat segített a korábbi, szerintem jobb albumokról hozott slágerek is persze. A The Reckoning, a Song for the Loved vagy a We Forgotten Who We Are dalok a legjobb pillanatai voltak a koncertnek. És mint mondtam a jobb dalokat hozták fel a színpadra az új lemezről, de az új album nagyon sokszor csúszik át az art-rock irányába és ezek a dalok élőben eléggé cipőorrnézegetős, semmibe bámulós hatást okoztak. Hosszú percekre vonult el a zenekar a kissé öncélű túlművészkedés függönye mögé és ilyenkor nem annyira találta meg a publikummal a hangulatot. Amikor végre a buli második felében elkezdtek kifelé is tekinteni, kommunikálni a közönséggel, egyből megnyílt egy láthatatlan csatorna, ami össze tudta kötni ott a tetőteraszon toporgó embereket.
Kicsit későn jött meg ez a fajta kapcsolat, de végülis megérkezett és ez a lényeg. Mert így koncert vége egészen emelkedett volt - és nem csak amiatt, mert a tetőn játszottak -, megérintette az embert. Ahogy az estébe forduló város fényei bele-beleszúrtak a sötétben bólogató alakok közé, sokat dobott az audiovizuális élményen.
A végére, ráadásként jött egy feldolgozás - a Cro-Mags Hard Times nótáját tolták el, de szerencsére erre nekünk itthon van egy Jakab Zolink, aki tökre hitelesen tudja ezt veretni. Szóval a "két legyet egy csapásra" mondás jegyében a CBP szerzett egy jó pontot a magyar közönség előtt, másrészt amúgy is a setlist része a Hard times.
Én egy kicsit jobbban tudtam volna értékelni, ha a Great Escape vagy az Ellengaest lemezről is legurul egy-egy nóta, de hát ez megint csak a kötelező és önző fanyalgás. A buli vége nagy nehezen, de végülis feltette a pontot az i-re, de mégsem emiatt marad meg az emlékezetemben ez a koncert, hanem a Temple Fang miatt, ami megint kinyitott egy kaput egy másik zenei dimenzióba.
