Megvan az az érzés, amikor kibontasz egy üveggel a kedvenc borodból? Amikor egy fárasztó nap után befekszel a saját kényelmes ágyadba? Nos, ilyen érzés egy éppen aktuális Pro-Pain-albumot betenni a CD-játszóba.

Gary Meskil és a Pro-Pain. Ez a cégér a minőségi fémzene egyfajta garanciája: a New York-i hardcore színtér egyik utolsó bástyája egyetlen egyszer sem adott ki langyos, töltelékdalokkal megtűzdelt nagylemezt, nem definiálta újra önmagát.

Az 1991 óta gyaluló bandának voltak sikeres és kevésbé sikeres korszakai, a lényeg, hogy Gary Meskil, a New York-i riffgyár motorja túlél mindent, a metalzene sikertelenségét éppúgy, mint egy rablótámadást. Amit viszont még én sem gondoltam volna mondjuk 1995-ben, amikor tinifejjel a Foul Taste és a Truth Hurts lemezeiken tengettem napjaimat, hogy bő harminc évvel később, ráncba hajló homlokkal még mindig üdvözölhetek egy újabb Pro-Pain-albumot.

Gary Meskil mellett folyamatos a jövés-menés a bandában, megmondom őszintén, már nem tudom és nem is akarom követni, hogy éppen ki nyomja a riffeket vagy azt, hogy hívják a dobost. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy abból a pár hangból, amelyből dolgoznak, továbbra is olyan elsöprő erejű hangorkán, riffcunami és egyéb bontakozik ki, amely még a jelenlegi extremitásmaximalizáló metalzenei környezetben is úgy odabasz, mint mezei nyúl a rolleresnek.

A Napalm Records gondozásában május 15-én megjelent Stone Cold Anger egy vegytiszta, hamisítatlan Pro-Paint mutat, rövid, römör, lényegre törő dalokkal. Óriási elánnal nyit az Oceans Of Blood NYHC-stílusban lezavart zúzdája, melyet az embertelen groove-val támadó Stone Cold Anger követ. Eddig annyira erős az anyag, hogy minden másodperce lúdbőröztető. Na de mi várható még?

A szaggatott riffelés magasiskoláját bemutató March Of The Giants után hagy némi pihenőt a dallamos, punkos Uncle Sam Wants You!, amely, szerintem - jó vagy sem - nem illik annyira ide. Egy Don Gatto-lemezen (EP-n) elmegy ez az óó, óóó, óó izé, na de ebben a közegben... Acélos, ez a te hibád!

A Demonic Intervention elmossa az Uncle-féle lagymatag szarakodás fingfelhőjét és visszaáll a rendes kerékvágásba (azokkal a riffekkel ölni lehetne). A Rinse & Repeat meg mi a fasz, gyerekek? Madball-cover? Mert ha nem, akkor lehet utalni Freddyéknek, ugyanis sikerült úgy lenyúlni a Pride-ot, mint a fene.

Nincs abban semmi meglepő, hogy a folytatás is arcletépő, abban viszont igen, hogy zárásként visszatér a Don Gatto-feeling (fasznak kellett ezeknek együtt turnézni). Na jó, elnézem nekik, mert amúgy qrva jó!

Mi a fasz van ezekkel a hatvanas arcokkal (Bio, Front, Meskil), hogy ilyen bitang cucokkal jönnek ki? Kapuzárási pánik? Ez, gyerekek akkora tízes, mint a ház.