Az Armored Saint az állandóság és a folyamatos megújulás közti stabil hidat testesíti meg a színtéren. Ennek legújabb, kézzelfogható bizonyítéka a csaknem 6 év után érkező Emotion Factory Reset nagylemez.
Számukra minden album egy új fejezet, mintha mindig egy másik bőrbe bújnának – mondják. Ami igaz is, ugyanakkor olyan erős karakterrel rendelkeznek, hogy azonnal felismerhetőek, és nem csak John Bush énekes hangja miatt. Kreatív szempontból paradicsomi állapot, hogy nyugodtan mozoghatsz tágabb határok között, a végeredmény mégis önazonos lesz. „Ha zenéről van szó, számomra nincs olyan, hogy bűnös élvezet” – mondja John, vagyis bármilyen ihletforrás, behatás megjelenhet a végeredményben, akkor is, ha nem a keményzenék felől érkezik.
A kilencedik nagylemeznek is a már évtizedek óta stabil felállással vágtak neki, és a produkciós csapaton sem változtattak: a főnök, Joey Vera basszusgitáros volt a producer, a keverést pedig Jay Ruston végezte. Érdekes apróság, hogy bár címadó dal nincs, a lemezcím az első dalban (Close to the Bone) hangzik el, épp mint az előző albumon. Az emotional factory reset (~ érzelmi újraindítás) szófordulat Phil Sandoval gitáros fejéből pattant ki. Arra utal, hogy mielőtt reagálsz valamire, veszel egy mély levegőt és tartasz egy pillanatnyi szünetet, ami olyan, mint egy memóriafrissítés, csak lelki-gondolati síkon.
Az első négy dal egyetlen dinamikus, középtempós blokk, így egyben letolva tökéletes bemelegítés lenne egy koncert elején is. A két előzetesen megmutatott kislemezdal (Close to the Bone és Hit a Moonshot) azonnal működő, fogós témák, de inkább a gazdag történelmükből építkező AS-sztenderdek. Továbbá megnyugtathatják a rajongókat, hogy minden oké, semmi eltévelyedés nem történt a hosszú szünet alatt. A nyitódal jó kis döngetés, John összetéveszhetetlen hajlításaival, majd az Every Man – Any Man csavarja feljebb a dinamika-szabályzót. Ez az a dal, ami már harmadik hallgatásra ismerősként integet majd: az eleje egy lüktető basszusfutamra épül, majd a refrének után jön egy olyan szóló, ami stílusában és hangzásában is az európai power metalt idézi. Majd bő egy perc múlva egy másik is. Ekkor tudatosult bennem, hogy ez egy odafigyelős lemez lesz. Nem kötelezően az, de érdemes így állni hozzá, mert akkor értjük meg, hogy az Armored Saint miért felső polcos banda.
A slide-gitárral gazdagított Buckeye az első dal, ami kilóg a sormintából, bár az intró után olyan tonnás riffel támad, hogy meg kell kapaszkodni a fülhallgató zsinórjában. Közben a tempó marad lassú, úgynevezett málházós. A másik riff-szörny a Bottom Feederben lakik, és szerencsére a remekül eltalált hangzás is támogatja az efféle műélvezetet. Ezzel szemben a Ladders and Slides a legkönnyedebb darab, olyan, mintha a glam-sleaze műfajról lehántanánk a rárakódott feminin réteget, és maradna a nyers muzsika. Puritán asztalracsapás, még a szólója is.
Az anyag változatossága abban is megmutatkozik, hogy nehezen tudnék műfaji megkülönböztető címkét ragasztani rá. Bármit írnék a „metal” elé (modern, US-power, groove), inkább félrevinne, mintsem közelebb. Hamisítatlanul régi sulis megközelítésű, a daloknak eleje-közepe-vége, értelmezhető riffje és szólója van, ilyen tekintetben megadják az otthonos komfortérzetet.
Volt már szó állandóságról, változatosságról, de leginkább az előadásmód az, ami megfogott a lemezben. Daltól és tempótól függetlenül mindvégig teljes erőből nyomják az urak; a lemez szétfeszül az energiától, akárcsak a borítón látható páncélos figura. Aki nem ismeri őket alaposabban, meg nem mondaná, hogy egy hatvanasokból álló bandát hall, ami lassan 45 éve alakult. Jól öregszik az Armored Saint, illetve éppen hogy nem öregszik.
A lemez végig fenntartja az érdeklődést, nem csak a felületes hallgatók kiszolgálására szánt refrénekkel operálnak. Például az It’s a Buzzkillben ahogy a szóló két fele összekapcsolódik, igazi nyelvcsattintós pillanat, és hány ilyen van! Én legtöbbször Gonzo Sandoval dobtémáiba feledkeztem bele, annyira természetesen áramlanak ezek az amúgy komplikált ritmusok. Gonzo a Throwing Caution to the Windben egy kisebb bemutatót is tart nekünk.
Nem fogja felrobbantani vagy átrendezni az undergroundot, mégis, az Emotion Factory Reset az év egyik fontos lemeze. Az Armored Saint (és a Bush-korszakos Anthrax) rajongóin kívül azoknak ajánlom, akik egy arcbamászó, de szélsőségektől mentes „csak metal” lemezt keresnek. Gyakorlatilag hibátlan, és csak azért nem 5 koponya, mert az "évek múlva is emlegetni fogjuk" potenciált azért nem látom benne. De sok kolléga év végi listáján szerepel majd, abban biztos vagyok.
