Az Ohio állambeli Akronban alapított duóhoz lassan órát lehetne igazítani, már ami az utóbbi években produkált lemezkiadási gyakorlatukat illeti. A klasszikus, ’70-es évekbeli sztenderd szerint az egy év-egy lemez a sorminta, és ha a 2023-as esztendőtől elvonatkoztatunk, a Dan Auerbach-Patrick Carney páros ebben az évtizedben tartja is ezt a tempót. A legutóbbi, a tavaly augusztusban megjelent No Rain, No Flowers a 2024-es Ohio Players utódjaként gyakorlatilag semmi eget rengetőt nem tett hozzá ahhoz, amit a két figurától a korábbi lemezen/lemezeken hallhattunk.
Sőt, voltaképpen a The Black Keys mindig ugyanazt – a minőséget – hozza. Én pedig évről évre nyugtázom, hogy ez a két zenész semmi egyebet nem csinál, csak zsigerből, mindenféle agyalás és mögöttes koncepció nélkül nyomja a maga értelmezésében az ösztön-rockot. A Peaches! áthallgatása után pedig azon kezdtem el agyalni, hogy az előzmények ismeretében mégis mi újat tudnék írni a tizennegyedik The Black Keys lemezről.
Végül arra jutottam, hogy a nyilvánvaló közhelyeken túl képtelen vagyok bármit hozzátenni ahhoz, amit a két előd kapcsán – részben már egyébként is önmagamat ismételve – összeírtam. Talán most nincs is szükség körmondatokra, összevetésekre, párhuzamok megvonására, egyáltalán bármiféle agymunkára. Ha a duó nem teszi ezt, nekem, pár ezer kilométerrel keletebbről felesleges ezen erőlködnöm. A Peaches! amúgy számomra olyan, mintha a ZZ Top Rio Grande Mud és Tres Hombres lemezek között írt, de végül csak 2026-ban rögzített, nem létező lemezét hallgatnám. A valós helyzet azonban nem ez, sőt…
A Peaches! ugyanis egy egytől egyig (zömmel ősrégi) blues feldolgozást tartalmazó lemez. Olyan dalokról van szó, melyeknek eredetijét itt, a Kárpát-medencében, kizárólag rockzenei előképzettség birtokában jó eséllyel alig ismeri valaki. Nemhogy a dallamok, de az egyes dalszerzők neve sem fog ismerősen csengeni, hacsak valami kisebb csoda folytán nem az ősi blues-on szocializálódtál.
Jelen tálalásban nevezhetjük a korongot blues rocknak, garázs rocknak, alternatív rocknak, vagy akár mindezeknek együttvéve, ennek a ráerőszakolt kategorizálásnak semmi értelme. A lényeg, hogy az egészet körbelengi a ’70-es évek aurája, illetve eseti jelleggel, de csak valahol a háttérben ott kísért a korai ’90-es évek grunge/alternatív mozgalma is.
Az újfent LP-nyi terjedelmű dalcsokor kapcsán a kiadó hírlevele így fogalmaz: „A kiadvány egy személyes nehézség, az énekes Dan Auerbach édesapjának súlyos betegsége idején született, amikor az előadók zenéléssel próbálták feldolgozni a traumát. Először spontán jammelésnek indult a folyamat, csak később érett albummá a sok átjátszott óra. Az anyag különlegessége, hogy a rajta helyet kapott tíz dal mind élőben, egy térben készült, nagyon minimális utómunkával. Emiatt a hangzása szándékosan kelt „nyers és piszkos” hatást.” Ehhez a magam részéről még annyit tennék hozzá, hogy a Peaches! és a zenekar különlegessége mint mindig, most is abban áll, hogy a kifejezés minden lehetséges értelmében hétköznapiak. Legyen szó a külsőségekről, az anti-rocksztár alkatról – pedig odahaza kétségtelenül sztárok –, illetve a mindenféle mesterkéltséget nélkülöző zenéről.
Visszaolvasva a soraimat, úgy tűnhet, hogy a The Black Keys faék egyszerűségű, minimál-rockban utazik. De korántsem erről van szó, hangszerelési finomságok mindig akadnak náluk, legyen szó a már nyitó Where There’s Smoke, There’s Fire-ban is hallható fúvósokról, a tamburinról, a zamatos jammelésekről, vagy a Billy Gibbons-módra feelinges gitárszólókról.
A lényeg, hogy a Peaches! a fenti háttérinfók nélkül részemről simán elmenne a zenekar következő sorlemezének is. Két négy és fél pont után már illik megadni a maximumot, és most – részben a negyedszázados jubileumukat is értékelve – meg is kapják, ami jár nekik; függetlenül attól, hogy ezúttal csak előadók, nem ők jegyzik a dalokat.
