Az massachusetts-i Elder idei lemeze nagy meglepetést nem okozott. A korábbi irányvonalból szépen levezethető a Through Zero lemez, de mire eljutottunk ide, azért az egy szép hosszú utazás eredménye. A 2006-ban alapított banda első, self-titled lemeze a mából visszatekintve köszönő viszonyban sincsen a mai zenei víziójukkal. Ezzel igazából nekem semmi bajom nincs, az emberek változnak, az idők változnak, minden változik.
A kezdeti sabbathista doom/sludge lemezeikben (Elder, Dead Roots Stirring) ott voltak már azok a kezdemények, amikből például az új lemez is levezethető, de a riffek mázsás súlya alatt ezek nem tudtak a felszínre törni. Ehhez 2015-ig kellett várni, amikor a Lore c. lemezzel változtattak a irányon egy nagyobbat és amellett, hogy hosszú tíz percnél is hosszabb gondolatmeneteket meghagyták, inkább a tisztább hangok felé kormányozak. A 2017-es Reflections of a Floating World leginkább Mastodon iheletésű világa ugyan vonzó volt, ami a sludge alapokat tekintve evolúciós szempontból tökéletesen érhető is, de még mindig nem a banda saját hangját hallottuk, még valami hiányzott. Ez érkezett meg a 2020-as Omens lemezen. A sludge szinte ki is veszett - ezt akár sajnálhatjuk is -, a stoner tovább finomodott, de a lebegős pszichedelikus merengés viszont sokkal több lett és eklektikus és szuggesztív alkotás lett a végeredmény. A következő Covid sújtotta időszak miatt talán nem is kapta meg a megfelelő visszhangot ez a lemez, ahogy a Innate Passage sem, ami folytatta az Omens fonalát ugyan, de szerintem picit gyengébb lett. (A Kadavar-ral közös Eldovar projekt most nem veszem ide - az olyan mint a 70-es évek Batman sorozata: nehezen értelmezhető).
Négy év szünet után, egy nyugodt időszakba sikerült végre megérkezni az új lemezzel. Van idő foglalkozni vele, szerencsére lehetőségem is volt, mert nagyjából egy hónappal a megjelenés előtt már nálam volt az album és azóta egész sokat pörgött. Így megvolt az esély arra, hogy a hibáit elnézve szépre hallgassam ez a lemezt, mire objektíven igyekszem ide vetni a gondolataimat. A szokásos konfiguráción nem sokat változtattak: hat dal, nagyjából egy óra (55 perc), szóval most is hosszú és alaposan kibontott témák uralják a lemezt 8-10 perces tételekkel - de pont ezért (is) szeretjük az Eldert.
A lemez ott veszi fel a fonalat, ahol az Omens (vagy akár Innate Passage) letette, de újra bátrak voltak az urak egy kis pályakorrekcióra, ami leginkább első hallgatásra a billentyűs témákon érhető tetten, mert nagyobb teret kaptak. Persze ez ettől még egy stoner alapjú muzsika maradt az ízlésesen koszosra hagyott rifftengerével, de a 70-es és 80-as évek progresszív rock veteránjainak keze nyoma látszik, hallatszik.
A Through Zero álomszerű, sodró riffjeivel csábítja el a hallgatót a Sigil to Ruin tétellel és a maga tíz és fél perces játékidejével jelzi is, hogy nem érdemes a következő egy órában semmi mással foglalkozni, semmi másra figyelni. Már-már azt is lehetne mondani, hogy pofátlanul egyszerű basszusfutam vezeti fel az intro után a dalt, de ez a szögegyszerű téma csak az alap, amire rétegről-rétegre rápakolják gitár, a vokál és persze a szintetizátor dallamokat. Ez utóbbi, ami hatalmas telitalálat a kiadványon. Hogy a Yes, vagy éppen a Tangerine Dream hatásai itt velünk vannak, az nem akkora nagy megfejtés, de ezt így, ennyire szervesen az Elder genetikai kódjába illeszteni, ez volt ennek a lemeznek a legnagyobb dobása.
Ez az élmény húz végig az egész albumon, minden egyes tétel emiatt lesz különleges és ad egy sajátos atmoszférát, ami egyrészt az Elder sajátja most már végérvényesen, megvan a saját hangjuk és stílusuk, másrészt meg nem is nagyon tudja elengedni a hallgatót.
Kislemezre másolt két dal közül talán a címadó a lemez csúcsa is, de az ilyen nagylemezek, mint ez is, mutatják meg, hogy miért érdemes még mindig egyben hallatni lemezeket, elejétől a végéig. Ahogy a hangulat megteremtődik, ahogyan az egész íve kirajzolódik a történetnek, amit el akarnak mesélni, úgy válik teljessé az album, úgy tudja minden tétel betölteni a szerepét.
A Through Zero c. dal valóban bitang erős mindenidők Elder dala is lehetne, de ahogy eljutunk ide, az a színtiszta mágia. Mágia és varázslat zenével, hangszerekkel. Nem állítom, hogy Di Salvo vokálja felesleges lenne, mert rengeteget ad hozzá az összképhez, de valamiért úgy éreztem végig, hogy zeneileg erős annyira a lemez, hogy ezt a transzcendens elvágyódást az instrumentális szekció önmaga megoldotta.
De amiben talán még ennél is erősebb ez a kiadvány, azok a szünetek. Ez akár hülyén is hangozhat(na), de a zenében a hangok hiánya, a szünetek is ugyanolyan fontosak, mint a felcsendülő hangok. A szinti és a gitár is gazdagon effektezett (echo, delay, reverb), de mind-mind azt szolgálja ki, hogy ezt az álomszerű révedést és utazást zeneileg aláfessék. A Strata és a Sight Unseen környékén járatták ezt csúcsra. Mintha valami REM fázis és az ébredés határán bolyongás próbálták meg volna kifejezni. És lehet, hogy a címadó dal (önmagában) a legerősebb a lemezen, de leginkább ez az utazás célja, a Sight Unseen vége. Az lemezt lezáró Blighted Age egy lassú és borongós ébredés ebből a hosszú álomból, mint egy inverz altató: felébredsz ugyan, de minek, mert a nyugató alvásba vágysz vissza. Ez igéri neked a Through Zero.
A monumentális építkezés, az eklektikus ívek és vonalak a kezdetektől fogva az Elder stílusa volt, de ez a lemez olyan, mintha a zenekar végre rászánta volna magát arra, hogy megírja a magnum opus-át. Nagyot vállalt, nagyon meg akarta mutatni és sikerült. Úgy kezdtem, hogy nem okozott meglepetést a lemez. Nem meglepetés, mert tudni lehetett, hogy ebben az irányban haladnak tovább. De az meglepett, hogy ekkora katedrálist emelt az Elder. A banda eddigi legjobb lemeze, évlemeze gyanús album. És nem az van, hogy a sok pörgetés miatt szépre hallgattam a lemez. Ezt onnan tudom, hogy akárhányszor futok neki, konstans megvannak azok a pontok és pillanatok a lemezen, amikor testen önkéntelen libabőrrel és karon felálló szőrökkel reagál. Ezt nem lehet betanulni.
