Annak ellenére, hogy a Big 4 egyik tagjáról van szó, mindig is nagyon alulértékeltnek tartottam az Anthrax-et, lévén a legtöbbször akkor jönnek szóba, amikor megy a morfondírozás, hogy kit kellett volna helyettük bevenni negyediknek. A károgókkal sosem tudtam egyetérteni, a 80-as évek termése simán odatehető a műfaj legnagyobb klasszikusai közé, és az újkori lemezeik miatt sincs bármi szégyenkezni valójuk, rengeteg pályatársukkal ellentétben. Élőben pedig azt kell, hogy mondjam intenzitásban szinte bárkit lenyomnak. Ezekkel a gondolatokkal indultam el tehát a Barba Negrába, és egy cseppet sem kellett csalódnom.
Előtte azonban essen néhány szó a lengyelek egyik legpatinásabb exportcikkéről, az idén 30 éves Decapitatedről. Egy elég foghíjas terem fogadta őket, de szép lassan elkezdett telítődni a hely, Voggék pedig egy igazán erős setlisttel hengereltek végig rajtunk. Annyira mondjuk nem éreztem karrierösszegzőnek, ha már 30 éves turné, de egy 45 perces előzenekari slotban ettől többet nehéz is lett volna kihozni. Egy headliner bulin bizonyára jobban érvényesülne a jubileum. A fókuszban továbbra is a 2022-es Cancer Culture volt, amit egy cseppet sem bántam, az évek során a kedvenc Decapitated anyagommá nőtte ki magát. A korai, technikásabb éra kedvelőinek ott volt az ellenállhatatlan Spheres of Madness, a groove orientáltabb fanoknak meg a Kill the Cult és az Earth Scar.
Viszont a kémia nem igazán akart működni a közönséggel (lehet sok thrashernek a death metal már túl van a lécen?), egy dal előtt Vogg meg is kérdezte, hogy "Is this a metal show, right?", amire csak egy lagymatag ordítást kapott. Egy zavart "Good to know"-val le is zárta a témát, és inkább folytatták a bulit, viszont érezhetően nem voltak elégedettek a fogadtatással. Ezen az sem segített, hogy a Decapitated sem az a folyton pörgő csapat, a színpadi jelenlétük legtöbbször a szolid bólogatásból áll, ami lehet, hogy működik főzenekarként, viszont így nem igazán, hogy a többség valószínűleg nem ismerte őket.
Ennek ellenére élveztem a koncertet, viszonylag jól is szóltak, de a korábbi alkalmakra szívesebben emlékszem majd vissza.
Az Anthrax az Among the Living - Got the Time - Madhouse trióval robbant a színpadra, ezt pedig tessék szó szerint érteni. Színpadi mozgásuk szöges ellentéte a Decapitatedének, nálunk nincs üresjárat, és emellé rendkívül kommunikatívak is. Kb. a koncert felét ámuldozással töltöttem, hogy 60+ éves emberek, hogy tudnak még ennyi energiával ugrálni? És mintha még az öregedésre is megtalálták volna az ellenszert, gyakorlatilag 15-20 éve ugyanúgy néznek ki.
Joey Belladonna hangja sem kopott meg, és nem is kímélte a torkát. Az olyan magas sikolyokkal teli dalokat is bevállalta, mint a Metal Thrashing Mad a debütről, vagy a legnagyobb kedvencem, a Medusa. Még mindig a toppon van. Amikor épp nem énekelt, akkor is rengeteget mozgott, na meg a nagyszakállú embereket pásztázta a tömegben, haha! Nem tudom, mi ez a mánia nála, de már a Kreatorrel közös koncerten is folyton ezzel volt elfoglalva.
Az Anthraxben pedig az a legjobb, hogy olyan, mintha gyakorlatilag három frontemberük lenne. Joey mellett Frank Bello és Scott Ian is simán betölthetné ezt a szerepet. Energiában és karizmában biztos, hogy nincs hiány náluk sem. Jonathan Donais az örök "újfiú" egy fokkal visszafogottabb a többieknél, de egy átlagos csapatból nem lógna ki ő sem, a többiek diktálnak eszméletlen tempót. (Amúgy szegényt mennyire kiközösítették már az új promófotón is.) Szerencsére ezúttal is Charlie Benantével érkeztek a dobok mögött (szerintem többször láttam őket nélküle, mint vele), jövő héten pedig ismét megfordul Budapesten!
A setlist is végre átment egy kis vérfrissítésen. Hajlamosak voltak azért az utóbbi évtizedben szinte mindig ugyanazt a szettet játszani, de most végre több ritka dalt is kaptunk. Az említett Metal Thrashing Mad, a málházós Keep it in the Family, az idén 10 éves Breathing Lightning mind örömteli meglepetések voltak, még annak ellenére is, hogy olyan alapvetések estek ennek áldozatának, mint a Be All, End All, az N.F.L., vagy a Fight 'Em. Megkaptuk még az új album első előfutárát is (It's for the Kids), bár ez személy szerint annyira nem kapott el. Ahogy a ráadásban elővezetett Beastie Boys-paródia, az I'm the Man is okozott meglepődött arcokat. Én például a mai napig nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, mindenesetre a maga 2 percével nem sok vizet zavart. Azért az egyszerre vicces és szomorú, hogy az említett dalt tartalmazó EP az Anthrax legnagyobb kereskedelmi sikere.
A végére azért ismét feltekerték az intenzitást, az Indians a war dance-szel együtt mindig hatalmas. Örök kedvencem az a riff! A Judge Dredd-es I Am The Law pedig méltó lezárása volt egy tökéletes thrash koncertnek. Hogy senki ne távozzon üres kézzel, bedobtak több maréknyi (legalább 100 db!) pengetőt is. Scott nagy film nerd, volt a pengetői közt Terminátoros és Gyűrűk urás is!
A játékidő a másfél órát inkább alulról karcolta, de nem érezném jogosnak a belekötést. Ezek az öreg rókák nem csak minden pályatársukat szégyenítik meg, a fiatalokkal is magabiztosan veszik fel a versenyt. Én is így szeretnék megöregedni, az Anthrax pedig reméljük, hogy jó ideig nem lassul még!
Fotók: Réti Zsolt. További képek ITT és ITT.
