Nem lehet könnyű egy legendás, és műfajának határait gyakran feszegető zenekar árnyékában élni. Már pedig a norvég Vreid ennek pont az iskolapéldája. Ha nem ismered a sztorit, gyorstalpalónak annyit, hogy a Vreid teljes tagsága a black/viking alapvetésből, a Windirből indult - kényszer hatására - ugyanis a banda főmozgatórugója Valfar, tragikusan fiatalon, 25 évesen elhunyt. A többiek jobbnak látták a Windir nevet vele együtt temetni, és új bandát alapítani. Nem is tétlenkedtek sokáig, még Valfar halálának évében, 2004-ben meg is jelent a Kraft névre keresztelt Vreid debüt. Azóta is kiszámíthatóan szállítják 2-3 évente sajátos melodikus black metaljukat, a minőség azonban szerintem elég hullámzó tud lenni, az ős magasságaihoz pedig sosem tudtak felérni. Ezen jelen cikk tárgya, a The Skies Turn Black sem tudott nagyban változtatni.

Elsőre bíztatónak tűnt az 5 éves kihagyás a legutóbbi Wild North West óta, jót szokott tenni egy kis pihenő, főleg hogy az említett 2021-es lemez, talán az eddigi legkevesebb maradandó pillanatot tartogatta. Ez az 5 éves szünet tehát eddig náluk az első nagyobb megszakítás és a tolluk is kifejezetten vastagon fogott, 55 percnyi fekete fémet tolnak az arcunkba. Ötletekből nem volt hiány, a végeredmény viszont újfent felemás.

Ennek ellenére igazi nagyágyúval indul az anyag: a From These Woods az egész életművet tekintve is top kategória. Akusztikus intró, rögtön a fülbe ragadó refrén, csodás zongorás betétek és tiszta vokálos megoldások. A dal építőkockáit persze ezerszer hallottuk már, nem csak a Vreid repertoárjában, de olyan mesterien rakták össze a darabkáit, hogy tényleg csak imádni lehet. Nem sokat tartottak meg az előd viking életérzéséből, ettől a daltól viszont azonnal egy fjord mellett érzem magam méteres szakállal!

A másodikként érkező címadó is prémium, jóval lazább, rockosabb mint a nyitány. Ez a fajta riffelés egyébként nagyon jellemző a Vreidre, mégha ezen az albumon kevésbé is mutatják meg ezt az oldalukat. A thrash riffel induló A Second Death is kellemes darabnak ígérkezik az elején, végül sajnos nem sok érdemlegeset tud felmutatni az intró riffen kívül. Ha már írunk refrént, az azért ettől fogósabb legyen. Ezután a Kraken című 3 perces instrumentális átvezető következik, amely az azonos című filmhez íródott eredetileg, és ugyan kétségkívül hangulatos, szerintem túl hamar jön és megtöri a lemez ívét. Outroként sokkal jobban el tudtam volna képzelni.

Az album központi tétele a 8 perces Loving the Dead viszont abszolút zseni. Vendég is dukál hozzá Agnete Kjølsrud személyében, aki ha névről nem is ismerős, a Dimmu Borgir - Gateways-éről biztosan beugrik majd. Azt a kettős világot hozza a Vreidben is, amit a honfitársaknál már bemutatott. A dal első szakaszában önmagához képest meglepő, rockos lazasággal és nyugtató tónussal énekel, a vége felé pedig előtörnek belőle ikonikus boszorkányos sikolyai, és mindez félelmetesen jól működik együtt. Annyira, hogy a teljes dalt ő énekli, még színesítésként sincs ott a háttérben Sture Dingsøyr, a Vreid fődalnoka.

A Loving the Dead-et egyben válaszfalnak is érzem a lemezen, a B-oldal jóval egysíkúbbnak tűnik, míg az A-oldalon szinte minden dalnak egyedi karaktere volt. Természetesen a második felén is akadnak megkapó pillanatok, mint például a Chaos billentyűfutamai, vagy a Smile of Hate epikus gitárszólója, viszont eddigre már eléggé elkezd zavarni a banda legnagyobb gyengesége, a vokál. Károgva és hörögve is lehet változatosságot csempészni az énektémákba, Sture viszont mintha minden egyes sort ugyanolyan unottan énekelne fel. Közben pedig a korábbi anyagokkal ellentétben, úgy érzem az erő is kezd kifogyni belőle. Hogy ez a rossz technika vagy az öregedés miatt van, ki tudja... mindenesetre a változatosságra törekvést érzem, a tiszta vokálos kórusok is szép színezetet adnak, de nem véletlen volt ekkora felüdülés egy dal erejéig Agnetét hallani. Ugyanilyen megváltás az album vége felé az Echoes of Life, amely egy zongorával tarkított, epikus hangvételű ballada. Sokkal nagyobb potenciált érzek Sture tisztáiban, érdemesebb lenne még jobban kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.

Túlzottan lehúzni nem szeretném a The Skies Turn Black-et, zeneileg nem sok mindenbe tudok belekötni, a társaság is rokonszenves, és most is sikerült pár olyan dalt írniuk, amiket a megjelenés óta gyakran pörgetek. Ha könnyen túl tudsz lendülni a monoton hörgésen és fogékony vagy a nordikus zenékre, akkor könnyen beránt majd, ellenkező esetben ajánlom inkább a zenekar 2018-as albumát, ami szerintem egy kiérleltebb és jóval könnyebben befogadható anyag.