A bőséges és sokszínű diszkográfia tizenötödik darabjaként az Under Wraps mai szemmel nézve ha nem is simulékonyan, de azért illeszkedik a közvetlen előzmény, a The Broadsword and the Beast és az amúgy is keveset emlegetett utód, a Crest of a Knave közé. A megjelenése idején azonban ez a szokatlan borítót kapott korong a rajongótábor és a kritikusok részéről egyaránt kérdőjelek sorát generálta.
Életkoromból adódóan évtizedekkel a megjelenése után futottam bele a Dave Pegg-korszak harmadik lemezébe, de így sem nehéz megértenem a korabeli reakciókat. Azokat pedig egyértelműen a korszellem, pontosabban az annak való megfelelés kényszere/vágya váltotta ki. Ian Anderson-ék ugyanis – hogy metalos hasonlattal éljek – az Under Wraps képében a Jethro Tull Turbo lemezét szállították le. Vagyis a jól ismert Jethro Tull világot elektronikus rockba csomagolták.
Bár a Judas Priest két évvel később jutott el ebbe a fázisba, és az Iron Maiden is csak a Somewhere in Time-on kezdett igazán kísérletezni a gitárszintetizátorokkal, 1984 körül a progresszív rocker kortársak közül már a Genesis, a Rush és a Saga is ebbe az irányba tapogatózott. Maga a borítókép is előre vetíti, hogy a fantasy-ihlette előző grafika után itt valami – nagyon – másról lesz szó. A bookletet fellapozva az is gyorsan szembe ötlik, hogy az aktuális zenekarban nem találunk dobost – a korabeli promóciós fotókon ugyan öten szerepeltek, de a lemezen csak négy főállású muzsikus működött közre. Az ütős hangszereket maga a zenekarvezető programozta, aki a dalszerzésbe is bevonta a szintetizátorok felelősét, Peter-John Vettese-t. Ezzel párhuzamosan a másik őstag, Martin Barre gitáros egyet hátra lépett, még a basszusgitáros, Dave Pegg aktuális háttéremberként maradt a korábbi szerepkörében.
Ha egy hasonlattal kellene jellemeznem az Under Wraps korongon hallottakat, talán azt írnám, hogy a Jethro Tull kipróbálta, milyen lenne, ha a Duran Duran stílusában írnának dalokat. Ez az összehasonlítás a másik irányból, Simon Le Bon-ék felől közelítve viszont nem állná meg a helyét. A szintetizátor hegyek mellett ugyanis a két örökös JT-védjegy ebben a közegben is megmaradt. Egyrészt Ian Anderson történetmesélő éneke, másrészt a fuvola használata az, amelyek minden körülmények között az ember eszébe juttatják, hogy ha szokatlan csomagolásban is, de az angol progresszív rock zenekart hallja.
A zenével együtt a dalszövegek is más irányt vettek, Anderson ebben a tekintetben is igyekezett naprakészen fogalmazni. A fantasy és a történelmi tematika helyett beköszöntött a jéghideg valóság, a hidegháború éveiben a régi idők meséit, történeteit a kémtörténetek és a konspirációs elméletek váltották fel. A legismertebb dal kétségtelenül a nyitó, kislemezes Lap of Luxury, melynek popos énekdallamai kissé zavarba ejtők, de gyorsan az ember bőre alá fészkelik magukat. A korong egészét pedig leginkább az European Legacy foglalja össze, melyben zenei értelemben jól megfér egymással a Jethro Tull múltja és jelene.
A tematikából eredően a ’70-es évekbeli klasszikusokat jellemző felszabadultság kevésbé érződik a lemezen, az Under Wraps a diszkográfia egyik legkomorabb, legridegebb darabja. Jómagam kifejezetten kedvelem a ’80-as évek közepe korszellemének megfelelve megfogalmazott progresszív rock lemezeket, így nemcsak hogy nincsenek fenntartásaim az Under Wraps-szel szemben, épp ellenkezőleg. A korabeli zenekart alkotó tagság azonban korántsem osztja a lelkesedésemet – épp a némileg háttérbe szorult Martin Barre gitáros az, aki az egyik személyes kedvenceként emlegeti az 1984-es albumot.
Dave Pegg azonban négy évtized múltán sem osztja egykori társa lelkesedését, még a főnök, Ian Anderson az arany középúton maradva egy kísérletként tekint a korongra. A frontember számára személyes szinten egy nehéz időszak volt az Under Wraps turnéja. A hangszálgyilkos énekdallamok rövidtávon megbosszulták magukat, az énekesnek végül egy gégeműtéten kellett átesnie. Emiatt pedig a zenekar kénytelen volt közel három évnyi kényszerpihenőre vonulni. A folytatást jelentő Crest of a Knave már egy másik történet; metalosként elsősorban a máig vitatott 1989-es Grammy-gála miatt, ahol a mindenki által várt és remélt Metallica helyett a Jethro Tull hozta el a hard rock/metal kategória díját. Ha a progresszív rock barátjaként hozzád is közel állnak az olyan lemezek, mint a Grace Under Pressure/Power Windows páros, a Behaviour, vagy az 1983-as, cím nélküli Genesis korong, esetleg Phil Collins korabeli dolgai, ne hagyd ki ezt az újrakiadást sem!
Az ezúttal nem Steven Wilson, hanem Bruce Soord-féle aktuális keverés elsősorban a művi dobhangzásba lehelt némi életet. A 2026-os LP-változat egyébként az eredeti dalsorrenddel vált elérhetővé, még a CD verzió hat lemezes antológiaként a legapróbb részletekbe menőkig dokumentálja a zenekar ezen időszakát.
