Nyolc év szünet után adott ki új sorlemezt a Dimmu Borgir, ami pont annyi, mint ami az ezt megelőző Eonian és az azelőtti Abrahadabra előtt eltelt. Nem valami őrült tempó, hiába ígérték, hogy most nem kell majd annyit várni az új anyagra. Na, de végre itt van az elődjére hasonlító borítóba csomagolt új adag szimfonikus fekete fém, ahogy csak ők tudják. De vajon jól tudják-e még?
Bevallom, az Eonian a megjelenése óta eltelt, nem kevés időben sem ért be nálam igazán, néha-néha próbálkozok vele, de valahogy nem az az első, amit előveszek, ha Dimmu Borgirt akad hallgatni kedvem. Meg amúgy az elődje sem, bár ott vannak igazán erős dalok. Kíváncsi voltam, hogy ha már ennyit pöcsöltek ezzel az albummal, mit tudnak kihozni magukból, hiszen azért az ötven év határán nem ildomos túlzottan sátánkodni, mert könnyen átcsaphat az vásári paródiába. De úgy vagyok vele, hogy az „ördögölés” nálam amúgy is csak színház a zenekaroknál, komolyan venni nyilván nem tudom, nem fogom, a lényeg amúgy is inkább a zenén van, ami Shagrath-éknál azért kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel, de mindig ott volt a szeren.
A köztes időhúzó anyagok, mint a Puritanical Euphoric Misantrophia újrakiadása, meg a feldolgozásdal-gyűjtemény Inspiratio Profanus nálam nem sok vizet zavartak, sőt, inkább éreztem azt, hogy ezek csak pénztárca-szintentartó kiadványok, nem is érdekeltek különösebben. Én az anyag készültének tudatában ezeknél azon aggódtam, nem-e valami profán inspirációhiány (hehe) miatt dobálnak ki ilyen kiadványokat?
Nyilván Galder kilépése sem volt valami jó ómen a munkálatok közben, ennek a hátterét különösebben egyik fél sem ismertette. Úgy érzem, különösebb szükség nincs is rá. Így aztán úgy alakult, hogy hivatalosan a Shagrath – Silenoz tengely rakta össze az album anyagát, szerencsére nem elfelejtve a bajszos bárdistát: Galder a polgári nevén azért megemlítésre kerül a bookletben, mint zenei közreműködő. Ilyen előzmények mellett nem mondom, hogy magabiztosan tekintettem előre a végproduktum minőségét illetően, de úgy voltam vele, ha már egy közepesen jó valamit kapunk egy-két húzódallal, az is valami.
Amikor bemutatták az első előzetest, a Ulvgjeld & Blodsodel-t, nem voltam boldog. A nóta felvezetője tetszett, de zenei törzs nem igazán. Nyilván volt benne kraft, de Dimmu mércével nekem kicsit „tipikus” volt. Aztán rá egy hónappal jött az Ascent és abban már úgy éreztem, hogy itt végre volt kakaó bőven! Na, most légy okos! Nem volt más hátra, mint a megjelenéskor kicsit félve-hunyorítva, de rányomni a play gombra, úgyis a teljes album meghallgatása szolgáltatja a teljes igazságot a „vajon hogyan sikerült?” kérdésre. És kérem, bevallom töredelmesen, a Grand Serpent Rising nekem tetszik! Poénkodhatnék, hogy az Eonian óta a legjobb korong, vagy a 2020-as évek legjobb Dimmu Borgir lemeze, de az mindenesetre tuti biztos, hogy magabiztosan benne van a top 3 Dimmu anyagok sorában a 2010 óta eltelt időszakot nézve!
Viccet félretéve: míg az Abrahadabra inkább kísérletező lemez lett, az Eonian meg egy szürke, de inkább a black felé dőlő anyag, a Grand Serpent Rising egy egészséges arányú, kerek termés, majdhogynem a régi nagy klasszikusok árnyékában. Több hallgatás után sem érzem az izzadtságszagot, bár valószínűleg a zenekar tagjai is érezték, hogy ennyi kihagyás után nem lehet még egy közepes albummal előrukkolni, sőt, egységes egészben hallgatva nem érzem, hogy lefelé, vagy felfelé kilengene a csomag, végig hoznak egy magabiztos, energikus szintet. Sőt, most azt kell hogy mondjam, a Dimmu Borgir a kísérletekkel is jól bánt, mert azok nem összezavarják, hanem éppen színesebbé, egészségesebbé teszik az összképet. Mire is gondolok pontosan a teljesség igénye nélkül?
A Tridentium baljós szimfo-intrója még mondhatjuk, megszokott húzás, de ezután az Ascentben rögtön death metal hörgést kapunk károgás helyett, amit emlékeim szerint így régen nem lőtt el Shagrath. A The Qryptfarer bevezetője és több hangulati eleme nálam a Mayhemet idézi meg több helyen (ami nem hátrány), a Slik Minnes en Alkymist-ben pedig klasszik heavy elemek mutatják meg magukat. Mi a manó, ugye? De a maga módján elég összetett, egy helyen nekem a Dream Theater dallamvilágát is megidéző Shadows of a Thousand Perceptions furcsán, nyögve szavalós részei is jól állnak a lemez összképének. A szimfonikusok és kórusok is hallhatóan több gonddal lettek megkomponálva, mint az elődnél, ezeket amúgy Pozsonyban rögzítették. A Grand Serpent Risingon úgy érzem, nincs latymatag lődörgés, csakis energikus, északi szimfonikus fekete fém. Igen, ahogy csak a Dimmu Borgir tudja igazán jól! Le a kalappal!
Nem mondom, a tizenhárom tételben tálalt, egy órányi muzsika nem kevés a mai trendeket figyelembe véve és kellhet pár hallgatás, hogy minden dal megmutassa magát, de hát ilyen ez a popszakma! Ha valaki ilyesmi zene hallgatására adja a fejét, szánja rá az időt és energiát. Mert arra szükség lesz! Ez nem egy „főzés közben, háttérnek jó” muzsika, ez kéri és meghálálja a figyelmet. Most merem állítani, hogy maga a fő dalszerző duó is kellő mennyiségű energiát fektetett bele az új Dimmu Borgir a lemezbe és ez le is jön a végeredményről.
Örvendetes továbbá, hogy legalábbis egyelőre, a különböző színű vinyleket leszámítva nincs ilyen-meg-olyan speckó kiadás különböző bónusz trekkekkel, van a lemez törzsanyaga és jó napot kívánok. Bár ez előrevetíti, hogy lehet, hogy lesz majd egy-másfél év múlva valami különleges kiadás néhány bónusszal, de legalább egyelőre nem kell válogatni, ki melyik kiadást szeretné.
Összességében azt érzem, hogy a Dimmu Borgir most tényleg megemberelte magát és egy igen komoly munkát tett le az asztalra. A Grand Serpent Rising egy olyan album, amit kis túlzással a zenekar munkásságának sűrített kivonataként is el lehetne adni, bár ez azért talán egy kicsit talán sarkos megállapítás lenne. Viszont ez a lemez az, amivel Shagrath-ék újra visszatérhetnek a köztudatba és büszkén mutogathatják bárkinek, ha arról van szó. Már csak egy magyar koncertet kellene valahogy összehozni!
