Nehéz egy több évtizedes és kétségtelenül vastag zenekar új albumáról bármi olyat mondani, ami meglepné az adott csapat ismerőit, kivéve, ha az adott anyag valami olyasmit mutat, ami teljesen eltér az addig megszokottaktól. Nos, a Nunslaughter új lemeze úgy friss, hogy igazából a megszokott receptet hozza és ez áll a legjobban neki. De hogy is van ez?
Könnyű lenne úgy letudni a felvezetést, hogy a nyolcvanas évek közepétől létező Nunslaughternek a Satanic Chaos Legions a hatodik nagylemeze. Ez összességében amúgy igaz, csak akkor nem beszéltünk a millió és egy demóról, splitről, EP-ről, élő kiadványról és minden egyébről, melynek köszönhetően csak a kiadványok felsorolása egy kisebb könyvet felölelne. Már idén, ha úgy nézzük, volt két (vagy három, attól függ, a videót és a hanganyagot külön számoljuk-e) kiadványuk Donéknak és ez így ment az elmúlt években végig, leszámítva, hogy album legutóbb 2021-ben jött ki tőlük. Viszont volt itt minden más hegyekben, dögivel!
A sátáni káoszlégió bevonulásával nyitó album egy akkora pofon az egyszeri zenehallgató számára, hogy a fal adja a másikat! Eleve a hangzás baromi erős, a mai kompresszált, puhára nyomott albumok mellett ez az anyag egy üdítő csapásként fogható fel, egyszerre hangos, dinamikus és jól érthető, már-már a klasszikus analóg élményt adja vissza. Persze mindez mit sem érne, ha nem lenne az egész műsoridő (akár szó szerint is) istentelenül bika dalokkal megrámolva. Nyilván a stílus (szélsebes black-death) milyensége miatt nem kell órás csomagra, főleg nem tizenperces számokra gondolni, tizennégy szám, szűk harmincöt perc, amit kér a hallgatótól a Satanic Chaos Legions. Nem sok, nem kevés: ideális!
Don még mindig tele van a szervezett vallások elleni dühvel, elég csak a dalcímeket megnézni. Mindehhez tényleg olyan masszív, még egy ültő helyedben is mozgásra késztető, pofátlanul lendületes pusztító lávaszőnyeget alkot a hangszeres szekció, amitől nem hogy elégedetten csettint a hallgató, hanem akár egy olyan mondat is kicsusszanhat véletlen, hogy „a kurva életbe már, hogy rohadjak meg!”. De ha tényleg így van, akkor nincs mese!
Persze, hogy bírjuk a gyalulást és érezzük a törődést, néhol el-elejtenek egy-egy lassabb, de semmiképp sem könnyed számot, ilyen például a féltávon bedobott Peukharist, meg nem sokkal utána a Heavenless, melyek kivételesen nem a falhoz akarnak csapni folyamatos lendülettel, hanem éppen a betonba akarnak belecsavarni, csak úgy, színtiszta szeretetből. De aztán egy fricskával három, egy-másfél perc körüli pusztítással zár a korong, nehogy bármi kétségünk legyen afelől, miféle zenekarral is van dolgunk.
Mivel én személy szerint szeretem az ilyesféle zenét, nálam egyből betalált a Satanic Chaos Legions és nekem többször egymás után meghallgatva sem nagyon megterhelő, bár azért érdemes egy-egy kör előtt egy kis szünetet tartani, nehogy megfeküdje az ember gyomrát, vagy a nagy lendülettől egyszemélyes kvantum-moshpitet indítson a kisszoba közepén. Ajánlott „hallgatmány” stresszes hétköznapok, szorult élethelyzetek és minden, negatív energiát felhalmozó pillanatok lezárásaként, de hogy fizikailag is le lehessen vezetni a nevezett nyomást, a Nunslaugther július 1-én Budapesten mutatja majd be az albumot a Resurrection Disorder és a Concrete társaságában.
Mivel a cikk megjelenésekor maga a lemez hivatalosan még nem jelent meg, azt mondom, készüljetek és a lehető leghamarabb hallgassátok majd meg, aztán irány a koncert, mert az biztos, hogy ennél faszább energialevezetést igen keveset fogtok kapni mostanában!
