A metalcore világában aligha kell bemutatni a már-már veteránnak számító pennsylvaniai bandát. A zenekar több mint húsz éve formálja a műfaj sajátos, könnyen felismerhető változatát, és mára kétségkívül a színtér egyik meghatározó szereplőjévé vált. Ami igazán kiemeli őket a túlzsúfolt mezőnyből, az a hihetetlenül technikás, összetett gitárjáték – és ebből az új lemezen sincs hiány. Ezt a hozzáállást viszi tovább a június 5-én megjelent Season Of Surrender is, csak most kevésbé megy el az energia a túlzott egyéni villantásokra, és sokkal egységesebbnek érződik az egész.
A tizedik nagylemez úgy ötvözi a zenekar klasszikus korszakának brutális breakdownjait a kifinomult hangszeres megoldásokkal, hogy az egész teljesen természetesnek hat. Jake Luhrs szerint: „Ez az album mélyen gyökerezik a hagyományos August Burns Red-hangzásban, és szerintem ez a legsúlyosabb lemez, amit nagyon hosszú ideje írtunk.”
Spoiler: ezzel az állítással többszöri hallgatás után sem tudok vitatkozni.
A lemezfelvétel során több vendég is csatlakozott, köztük Mike Hranica (The Devil Wears Prada), Jamie Hails (Polaris), valamint a Make Them Suffer tagjai. 
Mike Hranica most végre megint elemében van. A TDWP új anyagán talán kevesebb tér jutott neki, itt viszont már rögtön a nyitó tételben hozzájárul a dal fékezhetetlen agressziójához. Ha csak egy rövid villanás erejéig is, de simán hozza a rá jellemző harapós cuccokat. De ami legjobban beszippantott már az első hallgatásnál, az a ritmusszekció. Matt Greiner olyan természetességgel vált tempót és dobja be a blastbeateket a megfelelő pillanatokban, hogy csak kapkodom a fejem, közben a basszus egy pillanatra sem engedi, hogy nyugi legyen. Baszki, ez a nyitány nem finomkodott, és a Legions után a folytatás sem sok teret adott a lazításnak. A Season Of Surrender 45 perce úgy pörgött le, hogy feleszmélni sem volt időm.
Nem egy konceptlemez, és elsőre nehéznek is éreztem volna kiemelni dalokat, mert mintha egy végeláthatatlan, megállás nélküli száguldozásra invitálna Jake Luhrs és csapata. Persze egy lemezismertetőt nem úgy ír az ember, hogy egyszer lepörgeti és kész, szóval a kezdeti lelkesedés után a második körben már elkezdtek kirajzolódni azok a pillanatok is, amelyek túlmutatnak a lemez elsőre lehengerlő intenzitásán.
A Sonic Salvation például rögtön azok közé a dalok közé került nálam, amelyekhez biztosan vissza fogok térni. A dal közepén felcsendülő „Hey! Hey! Hey!” olyan, mint egy csatakiáltás vagy harcba hívás: egyszerű, mégis azonnal és kiűzhetetlenül a fejedben ragad. Már látom is magam előtt, ahogy a közönség ökölbe szorított kézzel skandálja a sorokat. Van benne valami a hardcore gyökerekből táplálkozó közösségi energiából, ami remekül ellensúlyozza a lemez könyörtelen súlyát. Ahogy Luhrs is fogalmazott: “A Sonic Salvation arról szól, hogy a zene képes visszahúzni, felemelni és összekötni bennünket.”
A Behemoth is hasonlóan erős darab: egy blastbeatekkel megtámogatott, jól irányzott gyomros, minden felesleges sallang nélkül. Itt már érezhetően padlógázzal megy tovább a banda, de a brutális felszín alatt végig ott vannak azok a hangszeres finomságok, amelyek igazán összetartják a dalt – és az egész lemezt.
Az S.O.S. nálam a Phantom Anthem világát idézte fel. Valahogy olyan érzés volt hallgatni, mint amikor összefutsz egy régi haveroddal, akit évek óta nem láttál, és öt perc után ugyanott folytatjátok a beszélgetést, ahol annak idején abbahagytátok. Csak közben az egész nem csúszik át egy Önök Kérték-féle nosztalgiashow-ba, szerencsére. De a Cerebral Malfunction még ennél is nagyobbat szólt. A Make Them Suffer közreműködése rengeteget dob a dalon, Alex Reade tiszta éneke pedig egészen különleges, lebegős hangulatot teremt a folyamatos darálás közepén. Ha a három vendégmuzsikus közül választanom kellene, ezt a kört a Make Them Suffer simán behúzta. Egyszerűen itt működött a legjobban az a plusz, amit magukkal hoztak - hiába no, az a fránya X-Faktor.
A Den Of Thieves külön említést érdemel: van benne valami sajátos hangulat, ráadásul a zenekar a jóleső gitárhősködést sem spórolta ki belőle. A lemez vége felé érkezik a New Horizon, amely ugyanarra a polcra kerülhet, mint a Sonic Salvation. Bár két teljesen különböző dal, mégis ugyanazt az érzést váltották ki belőlem. A Sonic Salvation a hardcore-os energiájával ránt be a gangbe, a New Horizon pedig más eszközökkel csalogatja elő összetartozás és a remény érzését. Az egész dalból árad valami megmagyarázhatatlan optimizmus, ami ritka vendég egy ennyire súlyos lemezen.
Összességében az album az elejétől a végéig nagyon tudatosnak érződik. A hangszerelés szokás szerint elsőrangú, a basszus végre kellő súllyal van jelen, a zenekar technikai tudása pedig továbbra sem kérdés. Ugyanakkor a Season Of Surrender legnagyobb erénye számomra éppen az, hogy nem akar mindenáron többet mutatni annál, ami. Inkább azt érzem rajta, hogy a zenekar ezúttal a dalokat helyezte előtérbe, és talán kevesebb teret hagyott azoknak az öncélú megoldásoknak, amelyek az utóbbi lemezeken néha kizökkentettek.
Miközben zeneileg végig a torkodnak ugrik, a dalok mögött ott vannak az olyan témák, mint a küzdelem, az önvizsgálat, az összetartozás vagy éppen a remény. És bár az August Burns Red ezúttal sem találta fel a spanyolviaszt, őszintén szólva nem is nagyon volt rá szükség. Ahogy Luhrs fogalmazott: ‘Ez az album mélyen gyökerezik a hagyományos August Burns Red‑hangzásban.’” 
