Nem tudom, hogy ki találta ki azt a gyakran felhozott címkét, hogy a Wacken headliner Heaven Shall Burn a legsikeresebb hobbizenekar, de valami igazság van benne. A türingiai kisváros, Saalfeld környékén élő csapat tagjai ugyanis mind megőrizték polgári állásukat, az énekes Marcus Bischoff például hosszú éveken keresztül volt – a covid alatt is – a helyi kórház intenzív osztályán szakápoló. Erre azért törekednek tudatosan, hogy ne kelljen kizárólag a zenélésből megélniük, pedig népszerűségük alapján ezt akár megtehetnék. Így viszont nincs kényszer évi 200 koncertre, nem mennek egymás agyára, nincs rizikó a kiégésre. A zenéjükben sem kell kompromisszumokat kötniük. A turnéik pedig így a gitáros és szövegíró Maik Weichert szerint olyanok, mint egy osztálykirándulás.
A Heimat a több mint 25 éves zenekar tizedik albuma. Nehéz megfogni ennek a német szónak a pontos jelentését, mert nem csupán egy szó, hanem egy olyan kulturális, történelmi tartalom, ami fordítással nem transzformálható át veszteségmentesen angol vagy bármely nyelvre. Otthon, identitás, kulturális gyökér, közösség és táj egyszerre, de jelenti a szó kisajátítását és a kisajátítás elutasítását is. Ahogy a vészjósló borítón, az égő erdőben üvöltő szarvas is egyszerre több dolgot szimbolizál önmagán kívül.
„Háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká”. Erre a Hérakleitosz gondolatra épül a komolyzenei intró után induló monumentális The War is Father of All. Ukrajnai énekesekből álló kórussal megtámogatott felvezetés után belecsapnak a zsigerekbe markoló a nyers, súlyos, vastag riffek. Nincs semmi technikázás, viszont a riffek változása és a menetelő, néha géppuskaszerű dob viszi előre a dalt. Egyik riff sem tér vissza. Előbb thrash, doom, majd groove, aztán egy mesteri váltás a libabőrös, dallamos melodeath csúcspontba, ami többször visszatér, de mindig szintet lépve. A verze és refrén közötti kontraszt teszi igazán kiemelkedővé ezt a monumentális dalt.
Szeret a zenekar a műfajok és a hatások között ugrálni, a dalokat pedig ilyen váltásokkal kettévágni. A My Revocation of Compliance agresszív groove-os riffekből vált át technikás melodeathbe. A Confounder pedig indusztriális metalból lesz Dark Tranquillity harmóniákkal megszínezett dal. Az Empowerment és a Whisper from Above amolyan feel-good melodeath dalok, melyeknek koronázatlan királya egy göteborgi veterán zenészekből nemrég alakult zenekar. Nehéz vigyorgás nélkül kibírni. Utóbbi egy vagány riffel indul, aztán akkora melodeath dal kerekedik belőle, hogy vakteszten simán rávágnám, hogy ez egy új The Halo Effect dal (Ez most bók volt)
Egy újabb komolyzenei tétel gyakorlatilag elfelezi az albumot két majdnem egyenlő részre. A második felvonás lendületesen indul. A fülem szerint a Those Left Behind a leginkább metalcore-os dal, na meg a Killswitch Engage feldolgozás Numbered Days Jesse Leach vendégszereplésével. A két tétel között lévő, az 1980-as Kvangdzsui felkelésnek állít emléket a Ten Days in May, aminek dinamikája a First Killre emlékeztet. A Dora című dal az ezredfordulós Amon Amarth világát idézi, ebben még mikroszkóppal is nehéz metalcore-t találni. Végül a poszttraumás stresszben szenvedőkről írt Silent Guard tökéletes ellenpontja a War is the father of All-nak, az elégikus, mégis felemelő tételen visszatér a kórus, keretezve az albumot egy Hamletből kölcsönzött gondolattal: the rest is silence...
Odahaza a Heimat a legmagasabb polcra került, a német Metal Hammernél a 2025-ös év ezüstérmese lett, beékelődve az Orbit Culture és a The Halo Effect valamint a The Haunted kiadványai közé. A The War is Father of All miatt az album picit fejnehéz lett, néha önálló életre kel és beragad a lejátszómba. Nem is tudom megunni, még végtelenítve lejátszva sem. Gyanús, hogy logisztikai informatikus is van a csapatban, mert a legtöbb nótába szinte bele van kódolva a közönség mozgatása. Ez a metalcore-os gondolkodás a vérükben van és ebben egy hangyányit mintha még a svédeket is felülmúlnák. A melodeath eleve a metalcore egyik alapeleme, viszont az albumon ezek a melodeath elemek túlnyomó többségbe kerültek, és olyan részletesen, magas színvonalon lettek kidolgozva, hogy Maikék akár a Göteborgi Zeneművészeti Egyetem melodeath karán is adhatnának órákat. A minőség és a mennyiség miatt nálam a Heimat egy metalcore-ral ötvözött, nagyon harapós melodeath album lett – kell-e ennél jobb ajánló?
/moonshield/
