Már sosem tudhatjuk meg, hogyan alakult volna a Sabbath pályafutása, ha 1992-ben nem lépik meg az újraegyesülést Dióval. Amit viszont ismerünk, az az, hogy a tiszavirág életű reuniont követő második Martin-éra nagyjából ugyanazt a csekély érdeklődést váltotta ki a rajongókból, mint az első a nyolcvanas évek végén, amikor is olyan korszakalkotó remekművek születtek a Sabs-műhelyben, mint a Headless Cross vagy a Tyr.

Sajnos a rockbiznisz szövevényes láncolata nem tartalmaz olyan kapcsot, amely garantálja azt, hogy a sikerhez elég a tehetség és a kiemelkedő dalszerzői véna. Ezt tapasztalhatta meg a Tony Martin-korszak(ok) alatt a Sabs főnöke, Tony Iommi is, aki kapva kapott a lehetőségen, hogy újra Ronnie James Diót állítsa a mikrofon mögé, akinek a Sabsba történő beemelésével nemcsak hogy sikerült túlélniük az Ozzy leváltását követő (rövid) időszakot, hanem mindezeket megfejelve még a lemezeladások és a koncertlátogatottság indexe is kedvezően alakult a számukra.

Ebben a történetben a puszta véletlen(?) adta az apropót ahhoz, hogy újra Ronnie kerüljön a Sabbath énekesi posztjára. Történt ugyanis, hogy egy Dio-koncertre látogatott ki a Sabs basszerosa, Geezer Butler, akit az énekes felinvitált a színpadra, hogy közösen elnyomják a Neon Knights-ot, majd a buli utáni sörözgetés alatt kibeszélték magukból a múltbéli sérelmeket. Ez már egyenes út volt az újabb közös munkához, de előbb még Tony Iommit is meg kellett nyerniük az újraegyesüléshez. Iommi rábólintott a dologra.

Igen ám, de ekkor már folyt a munka egy újabb Sabs-lemezen Tony Martinnal. Iommi mérlegelt: üzleti szempontok által vezérelve kitette az énekest a bandából. A Black Sabbath főnöke az önéletrajzi könyvében arról mesél, hogy Geezer Butler már Dio visszatérte előtt átvette Neil Murray helyét, aki - a zenekar érdekeit nézve - saját maga szorgalmazta a cserét. Cozy Powell pedig maradt a dobok mögött. Az ő helyére Dio Vinnie Appice-t szerette volna ültetni, erre viszont nem volt lehetősége egészen addig, amíg Cozyt utol nem érte egy szerencsétlen lovasbaleset. Ronnie terve ezáltal zöld utat kapott.

Iommi szerint a walesi Rockfield stúdióban zajló felvételekkel nehézkesen, döcögősen haladtak, túlságosan előtérbe került az ego, amely a Dehumanizer megjelenését és a lemezbemutatót követően szétforgácsolta végül a banda akkori felállását. Diónak megszabták, hogy ezúttal felejtse el a szivárványokat és a sárkányokat, a dalszövegeket illetően maradjon a valóság talaján. A Leif Mases producer közreműködésével rögzített lemez hangzása egyszerre kemény és fémes, teljesen más, mint a korai hardrockos, analóg sound.

A Dehumanizer a Computer Goddal kezd: a sejtelmes háttérhangokra Appice mennydörgő dobütésekkel válaszol, majd berobban Iommi rideg, húsba maró főriffje: a dal az elgépiesedésről szól, amely téma már a kilencvenes évek elején is fókuszba került, mint a jövőnket fenyegető egyik veszélyforrás. Tökéletes dramaturgia mentén haladó nóta, melyet Iommi gitárszólója koronáz meg. Az After All (The Dead) a halál utáni eseményeket fürkészi: a dal lassú, doomos, akár a Sabbath korai klasszikusa, a Black Sabbath című szerzemény.

A TV Crimes a hamis tévéprédikátorok álságos tevékenységére világít rá: rövid, vehemens szerzemény, ebből született a lemez egyetlen videóklipje. Szokatlanul gyors tempó ez a bandától, ám ebben a súlyos, modern közegben jól illeszkedik ez a már-már thrashbe hajló darab.

A Letters From Earth súlyos középtempója tovább fokozza a lemez hangulati ívét: Iommi gitárriffjei talán még sosem voltak ennyire testesek, vastagok, az eddigi legkeményebb Black Sabbathot ismerhettük meg ezáltal. A dal egyfajta helyzetjelentés a civilizációnk egyre hanyatló állapotát illetően.

A Master Of Insanity zárja a lemez A oldalát, amely ötvözi a Sabbath kőkemény energiáit a bandára mindig is jellemző, impresszív dallamokkal. A Geezer által hozott dalt a ritmusszekció tereli irányba, majd Iommi is becsatlakozik a jéghideg pengeként húsba vágó riffjeivel. A dalszöveg a rendszer manipulációjának éles bírálatát képezi.

A zúzós riffelésű Time Machine következik, amely még jóval később is a banda koncertrepertoárát képezte. Ez a darab a Wayne világa című film egyik betétdala is egyben (a lemezen szereplő verzió valamelyest eltér a filmben hallhatótól). A múltunkat megváltoztatni nem tudjuk, azonban a jövő még kézben tartható - figyelmeztet Dio a szám szövegében.

A Sabbath lírai oldalát erősítő Too Late is követi a lemez sötét tónusú szerkezeti ívét, a lágyabb húrokkal elpengetett apokaliptikus vízió kiválóan megágyaz az I című heavy metal opusznak, amely akár a Black Sabbath kilencvenes évekbeli himnuszaként is definiálható.

Az album zárásának a Buried Alive című tétel lett kinevezve: a dal pont olyan sötét és nyomasztó hangulatot áraszt, mint annak dalszövege: a saját elménk által magunkra húzott koporsófedél az utolsó fénysugarat is elnyeli. Ezzel tesz pontot a disztópikus történet végére minden idők egyik legsúlyosabb Sabbath lemeze.

A Dehumanizer amennyire nehezen állt össze, annyira erősre sikerült. Hiába a lemezeladási index megugrása, a koncertlátogatottság, a zenekaron belüli feszültségek teljes körű elsimítása nem teljesült, amely a Dio-féle felállás újbóli szétzilálását eredményezte.