“Februárban azt hiszen még elég nagy könnyelműség az “év albuma” jelzővel dobálózni, így maradjunk most annyiban, hogy a Converge magasra tette a lécet, amiért jár a maximális pontszám.” Ezzel a gondolattal zártam a Love Is Not Enough recenzióját és akkor még nem sejtettem, hogy folytatásos ajánlót írok. Talán eleinte Converge-ék is így voltak ezzel, aztán vitte őket a lendület és megírtak még egy lemeznyi nótát.

Ilyenkor persze több verzió is kínálkozik a “felesleg” sorsát illetően. Legyen dupla lemez? A káosz hardcore csak mértékkel fogyasztható és én minimum egy koponyával kevesebbet adok a Love Is Not Enough-ra ha dupla adagot kapok ebből a sűrűségű muzsikából. Legyen B-oldalas gyűjtemény a rajongóknak Record Store Day-re időzítve? Ahhoz túl jó a cucc, hogy hangforgács formában csak úgy lepotyogjon a diszkográfia árnyékos oldalán. Vagy csak simán maradjon fiókban, bespájzolva az ínséges időkre?

Úgy képzelem, hogy ilyesmi vélemények feszültek egymásnak a zenekari értekezleten is, ahol Jacob Bannon házi készítésű vegán zabkekszel kedveskedik a zenésztársainak, amit aztán Kurt Balou az asztalra prüszköl, miközben hevesen ragaszkodik az igazához: srácok ki kell nyomni még egy lemezt, ‘oszt kész, a címe meg legyen Hum Of Hurt.

Hogy így volt-e vagy sem, azt nem tudom, mindenesetre utóbbi megoldás a legjobb, ami ezzel a 10 nótával történhetett. Emlékezzünk csak, mikor a Red Hot Chili Peppers csinált hasonlót a Return Of the Dream Canteen-al, ami olyannyira működött, hogy én például erősebbnek éreztem az Unlimited Love-nál. A Hum Of Hurttel is kicsit így vagyok és ha nem is feltétlenül jobb, mint az elődje, rosszabbnak sem mondanám, szóval ez tényleg egy dupla album elcsúsztatott második lemeze.

A Love Is Not Enough-al összehasonlítva a Hum Of Hurt nem túl meglepő módon szintén a sludge-os megfejtéseket keveri a klasszikus prog-hc megőrülésekkel, annyi különbséggel, hogy itt kevesebb a “sláger”, jobban mondva még több hallgatói jelenlétet kíván az anyag, amitől viszont egy hangyafasznyit izgalmasabbnak is érzem. 

Az őrlős-komótos Doom in Bloom, a Detonator (ami kiköpött Tomahawk mínusz Mike Patton), a steel pan intrós Won't Let You Go, a fenyegető és epikus Dream Debris, a Baroness hangulatú címadó vagy a záró nóta Nothing Is Over mind lehet kapaszkodó, de ezeken túl is sok jóságot rejt a Hum Of Hurt, csak épp meg kell dolgozni értük.

Én most már lassan egy hete nyúzom és most kezdi csak igazán megmutatni magát, ez viszont simán elég az újabb ötöshöz, továbbá tartom a tétet: magasan dobogós lesz a Converge az év végén, ahol legfeljebb csak saját magával konkurálhat.