A Shinedown a modern rádiórock megkerülhetetlen zenekara – a tengerentúlon. Tehát az új lemezük mellett nem mehetünk el szó nélkül. Másrészt el is várjuk tőlük, hogy a külön stílus megjelölést az elmúlt negyedszázadban nem kapott, de mégis jól körülhatárolható, ma már modernnek ugyan nehezen nevezhető, illetve Európában a rádiók által sem túljátszott irányzaton belül maradva szállítsák le az aktuális slágergyűjteményt. Épp ezt is kapjuk az Ei8gh-től, illetve kicsit ennél is többet.
A több alatt pedig most nem feltétlenül csak azt értem, hogy Brent Smith-ék nyolcadik nekifutásra bő órányi terjedelemben másfél tucatnyi új dalt pakoltak elénk. A negyedszázados jubileumot megünneplő lemez nemcsak mennyiségi szempontból, hanem a változatosságát tekintve is nagy falat a digitális kislemezek korában. A zenekar magnum opusa továbbra is a 2008-as The Sound of Madness marad, mely a maga idején sikeresen felskiccelte, hogy a tengerentúlon mit érdemes érteni huszonegyedik századi mainstream rockzene alatt, nevezzük azt akár alternatív metalnak, akár post grunge-nak, akár modern rádiórocknak, vagy ennek mindnek együttvéve.
A Shinedown odahaza már hosszú évek óta többszörösen platina státuszú aréna zenekar. Errefelé meg legfeljebb azok ismerik őket behatóbban, akik tudatosan mennek az efféle zenék után. De vissza az előző gondolathoz; szóval másfél tucatnyi dal, egy óra négy percben – nem tipikus rádiórockos paraméterek. Kétségtelenül szubjektív és gyakran tévútra vivő beidegződés a részemről, de egy efféle lemeztől 2026-ban tíz dalt szoktam várni, szigorúan negyven perc alatti műsoridővel. A megszokás, ugyebár…
Bár az Ei8ht-től nem azt kaptam, amit elvártam, az első félmondatban a nem szót, egy nemcsak-ra kell cserélnem. Újdonságról szó sincs, lehetséges párhuzamokról annál inkább. Jöjjenek is a konkrét példák! Ezekből természetesen csak néhányat említetek; minden hallgatás esetén más és más jut eszembe egyes, épp felfedezett részletekről. Szétszálazva az egyes összetevőket, időben visszafelé haladva eljuthatunk egészen a Def Leppard: Hysteria című lemezének címadójáig, majd a Green Day: American Idiot-ján keresztül, a HIM-féle love metalt érintve belefuthatunk a 2006-2009 környéki Muse-ba, de közben akár még brit popra is lelhetünk, hogy végül a mába érjünk.
Muse-ék a dalszerkesztés okán már a nyitó At The Bottom-ban tetten érhetők, illetve kicsit később, a space-esebb Young Again-ben, meg a Safe And Sound gitárjaiban szintúgy. Billie Joe Armstrongék pedig első ízben a Dance, Kid, Dance-ben jönnek velünk szembe. A Three Six Five-beli gitárhangzására és vezérdallamra meg csak az nem vágja rá kapásból a Collen/Clark páros nevét, aki még nem futott bele az 1987-es Def Leppard korong címadó darabjába. A Searchlight-ban hallható keserédes énekdallamok pedig azok, amik kapcsán fentebb a HIM-et emlegettem. Konkrét összehasonlítási alap nélkül még megemlíteném az elektronikával bátrabban kokettáló Burning Down The Disco-t is. És még csak a lemez kicsit több mint feléről volt szó…
A második blokkban szintén akadnak instant és belemerülős darabok egyaránt. Javaslom, hogy ha nekiülnél az Ei8ht-nek, ne ezt a megközelítést kövesd, csak élvezd a sokszínűségét! Ebben nagy segítség lesz maga a frontember, aki fő szabály szerint már az első hallgatás alkalmával is fülbe tapadó dallamokat hoz, de a rafináltabb megoldásai hosszabb távon is érdekessé teszik a korongot – a legjobb személyes példa erre talán a Dizzy, a maga hangszerelési finomságaival együtt.
Az Ei8ht képében egy áttekintő válogatást kapunk a huszonegyedik századi mainstream rockzene – jelentsen ez bármit is – valamennyi, zenei extremitásoktól mentes oldalhajtásából, kevésbé kacifántosan megfogalmazva: egy csipetnyi Amerika. A belső borítón lévő címkénél tökéletesebb korrajz pedig sajnos nem is kell; még a ’90-es években a dalszövegek veszélyeire figyelmeztettek a nagy kiadók, addig manapság már a mesterséges intelligencia-mentességre kell felhívni a hallgatók figyelmét. Szép új világ…
