Van, hogy az ember úgy istenesen öregnek tudja magát érezni a napi mókuskerékben, de amikor egy 74 éves rocksztárt látok a deszkákon és belegondolok, hogy amikor én még a bilire készültem rászokni, akkor Sting már letette a The Police életművét az asztalra és szóló karrierbe kezdett... Át kell állítani magamban a gondolatokat az időről. A fenti nem kicsi generációs szakadék miatt zenéje számomra mindig is az "öregek zenéje", nem volt soha szerves része a mindennapjaimnak, de az MTV korszak gyermekeként bőven van élményem főhősünkről. Bár akkor még haj is több volt, és a ránc is kevesebb - de ezen kívül semmi más nem voltozott. Emelllett zenéje ugyanúgy szól még mindig fiatalnak és idősnek egyaránt, érákon átívelő egyetemes igazságok életről, szerelemről: nem is lehet ennél jobb páros randi program a kiszakadáshoz a mindennapokból, mert ilyen közös emlékeket is érdemes a családi albumba tenni.

A turné budapesti állomása csütörtöki napra esett, egy nappal a tanítási időszak vége előtt - akinek gyereke van tudja, hogy ilyenkor minden terv szétszalad a napi rutinok tekintetében, de számomra is meglepő módon minden összeállt, minden lépés kijött és fél nyolckor előtt már kéz-a-kézben tipegtünk a MVM Dome felé. Világsztár koncertjét jöttünk nézni, sejtettem, hogy lesz tömeg, de azért még ez így is kissé meglepett. Leginkább az idősebb korosztály érkezett, akiknek valószínűleg jóval többet jelentett (talán az első szerelmes pillanat aláfestő melódiáját) Sting zenéje, mint nekünk. Ennek megfelelően a publikum dinamikája is más/érdekes/szokatlan volt. Alapvetően kedves emberek érkeztek életük első Sting, vagy úgy általában életük (első) koncertjére, kendőzetlen izgatottsággal.

Az előzenekari feladatokat az észak-ír Dea Matrona formáció látta el, frontjában egy fiatal, de szuggesztív előadásmóddal megáldott lánnyal, aki a tapasztalatlanabb koncertrejáró közönséget (értsd: mindenki már korán el akarta foglalni az állóhelyét a Sting bulira) kihasználja szinte félház előtt adta előtt a 70-es években fogant művészetét. Janis Joplin és a Led Zeppelin közötti szakaszra állított felezőmerőlegesen mozogta ki a muzsikáját, de időutazás ide vagy oda, nagyon kényelmes és jól zengő ősrockot kaptunk, sőt még az előzenekarok "megérdelmelt" kása hangzását sem kellett élveznünk, pengén szólt az egész - ahogy amúgy minden ezen az estén, profi munka zajlott a potméterek mögött. Fél órát kaptak Sting fényéből, kihasználták tisztességesen és alázattal, hogy ilyen kaliberű produkciót támogatnak.

Világsztárság ide, tiszteletreméltó karrier oda, de Sting nem játszott rá erre mindenféle allűrökkel: pontosan, sőt inkább öt perccel az előre kiírt kezdés előtt felpattantak színpadra és be is köszöntek a Message in a Bottle klasszikussal, szem nem maradt szárazon - legalábbis azoknak, akik eddigre már megtalálták a széküket (volt, akinek a buli közepére se sikerült - de mint mondtam, ez egy másik közönség). Kétségtelenül egy bulit így kell berúgni, időtlen gigasláger dalokkal (If I Ever Lose My Faith in You, Englishman in New York) hozták üzemi hőmérsékletre a rajongókat és úgy általában elmondható, hogy egy komplett karrier összegző buli volt ez. A setlist fele Police számokból állt össze, a másik felét adták a saját dalok. A mindenki által ismert ezeréves slágerek természetesen elpukkantak, de az életművet behatóbban ismerők számára volt igazán hatalmas ajándék a koncert, mert a több mint másfél órás buli alatt Sting végighömpölygött karrierje minden fontos állomásán és mindenhonnan villantott egy-egy dalt. Főleg ez az utazás uralta a középrészt és engem ez egy picit talán untatott is, főleg a sok ballada miatt és mert nem vagyok megveszekedett Sting/The Police rajongó, de igyekeztem magamat elfoglalni.

Például azon méláztam, hogy az is múltba révedés és visszatekintés része-e, hogy ekkora bitang színpadon mindössze három koros, de zseni zenész karcolgatja a deszkákat. Nincs extra kíséret, nincs semmi plusz vokál, csak trió felállásban amit meg lehet oldani (plusz amit HD-ről bejátszottak itt-ott, pl. a Desert Rose-nál). Vagy hogy Sting állvány nélkül, az arcára erősített mikrofonnal séta közben is úgy énekel, hogy az a kábel mehetne egyből a stúdióba és onnan egy lemezre. És hogy a Dominic Miller úgy gitározik, mint egy félisten, aki ha kell David Gilmour-t, vagy éppen Mark Knopflert parafrazeál úgy, hogy az ember szíve leszakad, vagy ha épp a dal úgy kívánja, akkor egy lebegős stoner dalba is beillő gitárszólót rittyent rommá taposott Wah-wah pedállal. És ki ne hagyjam Chris Maas játékát a dobok mögött, aki ezeknek klasszikus nótáknak új életet adott. A régi dalok viszonylag üres dobjátékát elképesztő díszitésekkel és szólókkal töltötte fel. Szóval azon pörgött az elmém, hogy persze a látvány, a nagy színpad és az effektek is mind-mind hozzátesznek az élményhez, de az valahogy számomra mindig mágikus, hogy három zseni faszi minimum 120 évnyi zenei tapasztalattal, meg néhány lámpa milyen atmoszférát tud teremteni és mennyire el tudja varázsolni az embert. Ehhez persze kellenek nagyszerű dalok és működő koncertprogam, de ezek meglétéhez ma este nem férhetett kétség.

A buli végére természetesen visszatértünk azokhoz a slágerekhez, amik mintha már-már a génekben öröklődnek generációról generációra. A tizenéves lányaim is tudják már, hogy mi jön a "Every Braethe You Take.." sor után, noha a TikTok korszak kölykeik nem vádolhatjuk múltba tekintéssel. Erre még a trió rádobott egy Roxanne-t és a Fragile zárta az estét, amivel Sting az amúgy is már teljesen felfokozott ideállapotban lévő idősebb korosztály szívet végleg elrabolta. // Ők eddigre végre megtalálták a telefonon a kamera funkciót (a vakut nem tudták kikapcsolni) és igyekeztek örök emléket hazavinni így vagy úgy.

De a cinikus szemétkedés mellett muszáj megadni, hogy a szinte teli MVM Dome elképesztő élményt kapott és ezt lehetett látni (a mosolyokon) és hallani a lépcsőn, az előtérben és még a parkolóba vezető járdákon is.
A fények egyszerűek voltak, de pont kényelmesen elegendőek, a hangzás patika és pontos, a zenészek meg urai voltak a hangszereiknek. Sting a színpadi jelenléte még mindig elképesztő: vonzza a tekintetet, de működése mentes minden manírtól és színészkedéstől. Alig beszélt kifelé, de őszintén nem is nagyon igényeltem, mert a majd' 20 dal úgy is elmondott helyette mindent, amit átadni akart.

Sting 3.0 elnevezésű turnéja egyfajta emlékezés, összegzés az életmű keretbe foglalása. Elmúlt 70, de ez a mai előadáson egyáltalán nem látszódott. Friss volt, energikus és hangja még mindig studióminőségben esett le a színpadról. Mellette a két zseni zenész a szellősebb részeket kitöltötte tartalommal és a több évtizede velünk élő dalok új ízt, hangzást és élményt adtak.

FOTÓK: LÁNYI KRISTÓF. További fotók ITT.