A jövő héten érkezik az Eyehategod a Dürer Kertbe. Nem is lehetne jobban felkészülni a koncertre, mint egy Dopesick albumsimogatóval, nem? Harminc éves ez a remek sludge lemez, itt az ideje, hogy foglalkozzunk egy kicsit vele!

A Take as Needed for Pain megjelenése után, amely az Eyehategod előző albuma volt, a zenekar több demót is felvett. Ezek különböző 7 hüvelykes kislemezeken és split kiadványokon jelentek meg különféle kiadóknál, mielőtt végül 1995 végén stúdióba vonultak volna, hogy rögzítsék a Dopesick című albumot. Az album producere Billy Anderson, társproducere pedig Pepper Keenan volt, és ezen szerepelt az új basszusgitáros, Vince LeBlanc is. A felvételek a Side One Studiosban készültek, New Orleansban, ezért az énekes Mike Williamsnek gyakran kellett ingáznia a stúdió és a New York-i Brooklyn Clinton Hill nevű városrésze között, ahol akkoriban élt.

A felvételi munkálatok hírhedten kaotikusak voltak. A stúdió tulajdonosa állítólag még a Century Mediát is felhívta, hogy megkérdezze, a zenekar tagjai mentálisan stabilak-e, sőt azzal fenyegetőzött, hogy kirúgja őket a stúdióból. Az incidens akkor történt, amikor Mike Williams az album bevezetőjéhez üvegtörés hangját akarta rögzíteni, ezért egy üveget a stúdió padlójához vágott. Ennek során súlyosan felvágta a kezét, és vér borította el a stúdió padlóját. A felvétel végül bekerült a lemezre is, a nyitódal, a My Name Is God (I Hate You) intrójaként. A beszámolók szerint az egyik  zenekari tag ezután Williams vérével a „Hell” és a „Death to Pigs” feliratokat kente fel. Az album felvételei 1995 telén fejeződtek be. A munkálatok lezárulta után Brian Patton és Joey LaCaze San Franciscóba utaztak, hogy Billy Andersonnal együtt a Hyde Street Studióban keverjék az albumot. Anderson egyben a lemez hangmérnökeként is dolgozott.

Az Eyehategod 1996-os albuma, a Dopesick nem csupán a sludge metal egyik alapműve, hanem egy olyan lemez, amely szinte tökéletesen megtestesíti a műfaj lényegét: a fizikai és lelki leépülést, a déli amerikai nyomorúságot, valamint az önpusztítás esztétikáját. A zenekar már a korábbi Take as Needed for Pain albumon is megtalálta saját hangját, de a Dopesick ezt a formulát végletekig torzítja és sűríti. 

A lemez már az első másodpercekben pofonként érkezik. A My Name Is God (I Hate You) tökéletes nyitánya annak a rothadó, beteg világnak, amelyet a zenekar felépít. A dal lassú, nyomasztó riffjei úgy vonszolják magukat előre, mintha egy lerobbant ipari gépezet utolsó perceit hallanánk. Williams hangja nem éneklés, hanem részeg üvöltés, fájdalmas köhögés és gyűlölettel teli károgás keveréke. A Dopesick legnagyobb erénye a dinamika. Bár a sludge metal gyakran az egyhangúság csapdájába esik, az Eyehategod folyamatosan váltogatja a tempókat. A Dogs Holy Life, a Non Conductive Negative Reasoning vagy a Methamphetamine rövid hardcore rohamokként robbannak be, míg a Ruptured Heart Theory és a Zero Nowhere lassú, súlyos riffekkel temetik maguk alá a hallgatót. Az album egyik legerősebb pillanata a Dixie Whiskey, amely egyszerre hordozza a Black Sabbath örökségét és a déli blues lezüllött hangulatát. A gitárjáték külön figyelmet érdemel. Jimmy Bower és Brian Patton riffjei nem technikai virtuozitásról szólnak; erejük a hangzásban és a hangulatban rejlik. Billy Anderson produkciója a korábbi Eyehategod anyagokhoz képest vastagabb, tömörebb megszólalást eredményezett. A dobok előrébb kerültek a mixben, a gitárok pedig szinte sárrétegként borítják be az egész albumot. Ez a hangzás később számtalan sludge és doomzenekar számára vált irányadóvá. Mike Williams szövegei és előadásmódja teszik igazán egyedivé a lemezt. A dalok nem kínálnak megváltást vagy katarzist. A drogfüggőség, az erőszak, az önutálat és a társadalmi lecsúszás képei jelennek meg bennük. A lemez címe sem véletlen: a „dopesick” kifejezés az elvonási tünetek állapotára utal, és az album minden hangja ezt az érzést közvetíti. Nem romantizálja a pusztulást, hanem annak legmocskosabb oldalát mutatja meg.

A lemez egyik különlegessége, hogy a szélsőséges brutalitás mögött mindig ott lappang a blues. Ez különbözteti meg az Eyehategodot sok kortárs extrém metal együttestől. A riffek mögött ott hallani a déli rock és a blues szellemét, csak éppen teljesen szétrohadva, heroinnal és alkohollal átitatva. Ez adja a zenekar utánozhatatlan karakterét. Történelmi jelentőségét tekintve a Dopesick a sludge metal egyik meghatározó alkotása. A műfaj későbbi nagy nevei  például Crowbar, Neurosis vagy Mastodon más irányokba fejlesztették tovább a sludge hangzást, de az Eyehategod nyers, koszos és könyörtelen megközelítése máig etalonnak számít. A lemezt később számos kritikus a műfaj egyik csúcsteljesítményeként emelte ki, és a sludge metal klasszikusai között tartják számon.