Birmingham nevének hallatán a Rockstation olvasótábora vélhetően kapásból a Black Sabbathra vagy a Judas Priest-re, esetleg a Napalm Death-re asszociál, pedig a város nem csupán a heavy metal keltetője. Bizony a Duran Duran is innen startolt, akik a maguk térfelén hasonló érdemekkel büszkélkedhetnek, mint a világhírű “fémiparosok”.
Hiába pengettek lágyabb húrokat a srácok, a csilivili videóklippek meg a nu-metal trubadúrok new wave / new romantic fétisének köszönhetően a magamfajtákhoz is eljutott a hírük, hogy aztán a sok smink, csipke és bársony alól egyszer csak kikandikáljon a lényeg: ezek az arcok nagyon tudnak dalokat írni! Bár gyerekkoromban a Wild Boys klippje sikeresen traumatizált, a zene azért eléggé bejött, aztán ahogy cseperedtem inkább a kevésbé populáris műfajok kezdtek érdekelni, őket pedig - nagyon helytelen módon - beraktam az öregedő boyband kategóriába. Végül aztán a Deftones The Chauffeur feldolgozása irányította rájuk ismét a figyelmem. A boybandes tévedésért keresem azóta is a penitenciát, egyrészt azzal, hogy lelkesen hallgatom a lemezeiket, másrészt pedig, hogy a hőség dacára ellátogatok a Duran Duran budapesti koncertjére.
Ma este a jobbik felem is velem tart (vagyis inkább én tartok vele), akit primordiálisabb kapcsolat fűz a bandához: velem ellentétben neki volt Duran Duranos igazolványtartója, illetve az ábrándos tekintetű ifjú Simon Le Bon irányába sem volt közömbös, mígnem a Save A Prayert fel nem váltotta a Smells Like Teen Spirit (a boyband vád ebből a szempontból azért megállja a helyét, a csini Duran Durant nyilván több igazolványtartóra szublimálták, mint mondjuk a Napalm Death-et). Szóval én egyáltalán nem számítok rajongónak, inkább a “lelkes érdeklődő” szektorban lenne a helyem, de mivel ilyen szektor nincs, így azt hiszem bátran vegyülhetek a Duran-ultrákkal, a refréneket én is tudom fejhangon üvölteni.
Útban a dühöngőbe konstatálom, hogy ez azért nem a darálóhoz szokott közönség, egy párocska rosszallásának ad hangot, amikor átnyomulok közöttük, szóval utólag is bocsi, bunkó metálos vagyok vendégségben a pop koncerten. Egyébként szépen telik a Papp László, a karéj alig foghíjas és színpad előtt is sűrűsödik a nép. Ha rosszmájúskodni akarnék akkor azt mondanám, hogy az első sorban valószínűleg az 50-es háziasszonyok feszítik egymásnak a vállukat, de ez nem lenne igaz, ugyanis hölgyek és urak egyenlő arányban gyülekeznek, ahogy Nick Rhodes nyilatkozta egyszer, a Duran Duran mindenki zenéje, igaz a korcsoport tekintetében azért nem nagyon tévedek.
Pontban 20:55-kor a reflektorok fénye mögött rejtőzködve színpadra vonul a zenekar és én elsőként Le Bon-t szúrom ki, aki egy olyan arany színű zakót visel, mint Komár László az Aranyalbum borítóján, szóval nehéz is lenne máshová nézni. Öltözködés terén egyedül Nick Rhodes konkurál vele a hasonlóan extravagáns fellépőruhájában, bár őt többnyire kitakarja egy nagy kupac szintetizátor. A ritmusszekció viszont inkább a punkos lazaságot képviseli: John Taylor hunyorítva kiköpött Billy Idol, Roger Taylor meg mintha a közértbe menne tejért, nulla sallang, maximális szerénység. Dom Brown gitáros is inkább feléjük húz és bár ő egy fiatalabb korosztály, nem lóg ki különösebben, a kék acél nézést ő is csipőből hozza.
Az Is There Something I Should Know kétség kívül erős kezdés, közben a ledfalon egy rajzfilm pörög a banda főszereplésével. Totális yuppie életérzés mindjárt az elején, amit a Wild Boys követ és a pop-art vizuált a pokol tüze váltja egy démoni pofával a lángok közepette, ami bár nagyon metál, kicsit azért stílusidegen. James Bond karaktere már jobban passzol hozzájuk és amikor Roger Moore becélozza a közönséget a vászonról, mindenki tudja hogy az A View To Kill következik. Ekkor fordul meg először a fejemben, hogy Le Bon 68 évesen is milyen makulátlanul énekel, bár erős a gyanúm, hogy minimum egy backing track, illetve a vokálos hölgyek segítségével simulnak ki az egyenetlenségeket (ha nem így van, akkor viszont wow!!).
A farkasüvöltéssel felvezetett Hungry Like A Wolf előtt Simon megvillantja földrajz tudását, külön szólítja meg Budát és Pestet, ami kedves gesztus meg legalább ő tudja, hogy hol van, amit az aktuálpolitikai gondolatai is bizonyítanak. Az újkori Invisible és az ELO feldolgozás (Evil Woman) után a Lonely In Your Nightmare-t folyatják át a Super Freak-be és ugyan eddig sem volt lapos a buli, érzésem szerint ekkor dőlnek bele ők is úgy igazán a hangulatba. Simon a Reflex alatt többször megpördül a tengelye körül amire a közönség egy szolidabb megőrüléssel reagál, érezhető ahogy oda-vissza pattog az energia és az aputest is csak profilból látszik, szemből és hunyorítva az (örök)ifjú Le Bon ugrál előttünk a színpadon.
A Duran Duran Wonderwallja, a himnikus Ordinary World lazít kicsit a tempón, amit ezúttal a venezuelai földrengés áldozatainak dedikál a banda. Ezt követően már csak az izzadtan összedörgölőzős klubsláger Come Undone és a New Moon on Monday áll köztem és a The Chauffeur között, amit jól megtolnak gitárokkal, így élőben még könnyebb belehallani a Deftones féle átiratot. A dalhoz Simon matróznak öltözik (aki tudja miért, írja meg kommentben) és a többiek is lemennek egy pisiszünetre, aztán félig acapella indul a nóta Nick közreműködésével, közben Roger Taylor komótosan visszamászik a dobok mögé, majd John és Dom is pozícióba áll, hogy aztán így együtt gondoskodjanak a libabőrről. Nálam a koncert egyértelmű csúcspontja, de nyilván mindenkinél máshol van az ingerküszöb…
A Notorious aztán gyorsan visszaránt mindenkit a táncparkettre és itt a vége felé egy egész korrekt rave-rockos csapatás kerekedik olyan dalokkal, mint a White Lines, a Careless Memories vagy a (Reach Up for the) Sunrise. Simon közben bemutatja a zenekart, ladies first persze, aztán a fiúk, az én beépített taps-méterem pedig Nick Rhodes-nál ugrik pirosba. Nagyon szereti őt a közönség és én sem sajnálom tőle a tenyérzajt, pedig aztán mindenki irtó szimpatikus, tényleg öröm rájuk nézni, ők meg láthatóan viszont örülnek.
A ráadás előtt a a Girls On Film-et gyúrják össze a Psycho Killerrel (eredetileg Talking Heads), amivel nem nagyon lehet mellényúlni, a szünet meg tényleg csak protokolláris, két perc és ismét a színpadon a banda. Naná, hogy a Save a Prayer következik és Simon mindenkivel előveteti a telóját (a németekkel a handy-t) és a zseblámpa funkció aktiválására buzdít, ragyogjon csillagos égboltként a Papp László, nem baj ha lemerül az aksi (mondjuk nem neki kell haza navigálni később vidékre). Az atomot a Rio-val dobják aztán a rajongókra én meg azon gondolkodom, hogy a synthwave derékhad majd befosik, hogy összehozza ezt a nyolcvanas évek hangulatot, de nem fog menni elmondhatom, vagy csak akkor ha beszereznek egy fluxus kondenzátorral szerelt DeLorean-t.
A “nosztalgia” meg “retró” jelzőktől rosszul vagyok, főleg ha zenéről van szó, viszont érdekes módon a Duran Durannal kapcsolatban ezek a minőségek soha nem merültek fel bennem, szóval maradjunk annyiban, hogy nekik megvan a saját dimenziójuk, ahová bő másfél órára többedmagammal én is besurranhattam. Kösziii!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT
További képek ITT.
