A The Pretty Reckless nemrég kiadta legújabb albumát. Gatyákat felkötni, mert ez egy kemény lélektani utazás lesz. Belső vizsgálódás, szerhasználat, reményvesztettség és mégis talán pályafutásuk legerősebb lemeze.

A Dear God egy éretebb TPR-t hoz felszínre. Megmutatja, hogy Taylor Momsen milyen messzire jutott karrierje során mind zeneiségben, mind önismeretben. Az album valójában érzelmi skálán nehezebb, mint eddig bármelyik másik. Minden valamire való zenekar eljut egy ponton oda, hogy szerepek helyett az őszinteséget helyezik előtérbe. A halandóságot és gyászt az énekesnő vonzó módon nem csak szövegeivel érezteti, az előadással belemeríti a hallgatóságot is lelke sötét bugyraiba.

Négy fal közé zárva

A három részre bontott Life Evermore a bezártság reménytelenségétől indul, majd a harag fékezhetetlen energiájával kiszabadul és a legvégén visszatér a belső tehetetlenséghez, ahol a gondolatok hangosabbak a valóságnál. A For I Am Death sötét teátrális hangulata egyszerre fenyeget és kínálja tálcán a katarzist. Az album egyik leglenyűgözőbb száma a Dragonfire, amely akusztikus folk kompozícióként kezdődik, majd fokozatosan valami kiterjedtebbé és szinte pszichedelikusabbá áll össze.

A tetőpontot egyértelműen a Dear God hozza el. A dal megragadja azt a spirituális bizonytalanságot, ami az egész albumon keresztülvezet. Misztikusságával tökéletesen idomul Momsen erőteljes hangjához. Súlyos kérdéseket vet fel, anélkül, hogy azt sugallná, ezek könnyen megválaszolhatók.

Börtönükből szabaduló indulatok

A Life Evermore Pt. 3 szinte megtöri ezt a blokkot és az érzelmek tornádóként söpörnek végig az About You és a Spell on You alatt. Utóbbi talán szövegét és sötét feminin csáberejét tekintve a személyes kedvencemmé vált erről a lemezről.

Bőr alatt rejtőzködve

Az album záró szakasza szélesebb perspektívából vizsgálja a modern kor bizonytalanságait és az ember állandó jelentéskeresését egy egyre inkább széthulló világban. Az Eye of the Storm akusztikus és elektromos hangzások váltakozásával festi meg a társadalmi kiábrándultság képét, míg a Devil in Disguise (Michelle’s song) sokkal személyesebb hangot üt meg. A visszafogott hangszerelés teret enged a dalszöveg érzelmi erejének, ettől válik a lemez egyik legmeghatóbb pillanatává.

Én csupán néhány dalt emeltem ki a tizennégy közül. A Dear God azonban olyan album, amelyet egyetlen ülésben kell végighallgatni: hagyni, hogy a dallamok ízekre szedjenek, Taylor Momsen szavai pedig mélyen a húsodba vájjanak. Mire az utolsó hang is elcsendesül, talán nem kapsz minden kérdésedre választ, de könnyebb lesz együtt élni velük.