Miközben az egész város, mit város, az egész ország a Metallica-koncertek és a körülöttük folyó változatos rendezvények lázában égett, én a hajóra irányítottam figyelő tekintetemet, és hat láb mélyen alámerültem az ádáz mocsárba.
Emelkedett fesztiválhangulat uralkodott Budapesten végig az utam során a helyszínig, s amikor a fedélzetre léptem, az Embryonic Autopsy már javában döngölte a gyomrot. Az enyémet is. Szellős nézőtérre számítottam a fent említett okok miatt. Ehhez képest őszintén meghökkentett a majdnem teltház, nehéz közlekedni, hátul ragadtam, elől idilli moshpit. A chicagói csapat a korai 90-es évek nyers death metal szélsőségeit ötvözi a modern megszólalással. Vad röfögés, büntető groove-ok, pszicho fejrázás, erős tempó, tökéletes választás a főzenekar elé. Az éppen friss, június 5-én megjelent Rise of the Mutated lemezüket ünneplik ezen a túrán, mely a harmadik eleme egy összefüggő történetmesélős koncept trilógiának. Az idegen beavatkozás és hibrid életformák krónikáját érdemes megismerni. Egyedül Kenxi basszusgitárost hiányoltam, fogalmam sincs miért nem tart a csapatával a turnén, utómunkával sem sikerült kideríteni az okát, ahogy azt sem, ki a remekül helytállt beugrós. Először játszanak hazánkban, megköszönik a megtisztelő lehetőséget, dicsérik a nagyérdeműt és az országot — ez utóbbi az Insta-posztok alapján őszinte. A show végén beszélgetésre, illetve koccintásra invitálnak minket.
Ha már a merch pulthoz szorultam a tumultusban, szemrevételezem a teljes kínálatot, újabb döbbenetet élek át a barátságos árazáson. Six Feet Under termékből egy darabot nem látok. A szokásos póló, felvarró, vinyl mellett az Embryonic Autopsy hozott feles poharat valamint hoppá, matt lila flaskát. Akárhogy igyekszem, egyetlen alkalmat sem tudok felidézni, amikor laposüveget használtunk volna, mégis azonnal perkálok érte Scott Roberts gitárosnak, elvégre mi újpestiek nem hagyunk ott semmit, ami lila. Ahogy szoktam mondani, ha lilát szarna a kutyád, nálunk Újpesten azt is el tudnád adni. Ráadásul tényleg kurva jól néz ki a flaska. Új kincsemet rakosgatom el éppen, amikor Krisch Kirsch András (Bloody Holly and the Ricketz) elbotlik bennem. Lepacsizunk, majd a túlsó pult irányába indulunk.
A Six Feet Under lényegében egy supergroup. Chris Barnes két évvel azelőtt alapította, hogy menesztették a Cannibal Corpse-ból, a side project kisvártatva teljes értékű lett. A tagság ugyan jócskán cserélődött az elmúlt 30 évben, azonban a szereplőket tekintve megmaradt a supergroup jellege. “Jó, hogy itt vagytok és nem a másik bandán!” - kezdi Barnes heccelődve. Vokálozás közben végig grimaszokkal támasztja alá mondanivalóját, bélfelvágást imitál, mondhatni előad. A tömeg kifejezetten aktív, átéléssel óbégatnak, ugrálnak, középen tisztességes moshpit alakul rögtön az elején. A Revenge of the Zombie szövegét falkában üvöltjük, kiváltképp a mellettem álló Bloody Holly. Már a negyedik dal, a Lycanthropy alatt berobban a stage diving. Innentől a műsor során valaki mindig levetődik a színpadról, vagy crowd surfing-es lábak kalimpálnak a közönség tetején. Üdvözlöm a hangulatot, mert tartom, hogy ez már nem elég gyakori a koncerteken. Idővel arra leszek figyelmes, hogy a pódium szélén ácsorgó fiatalember nem stagehand minőségben van jelen, hanem Ő felügyeli a szakszerű stage divingot. Kiszedi azokat, akik beszorultak, fogja az épp levetődőket, leszedi és visszateszi az előre sodródókat. Lelkiismeretes pit security-t kaptunk.
Két gitáros felel a vaskos hangzásért: Ray Suhy szolgáltatja mozgást és a szólókat, míg Jack Owen egy elegáns öregúr attitűdjével van jelen. Barnes gyönyörűnek nevezi az egybegyűlteket. Megfelelően hozza a varacskolás minden spektrumát, közben kiemelkedő a szöveg érthetősége, ami egyúttal a hangosítás érdeme is. Ruston Grosse dobolása nélkülözi a színezés vagy megerőltetés bármilyen formáját, egyszerűen és pontosan üt. Én ennyire dobost nem megizzadni még sosem láttam, patyolat marad a repertoár végéig.
Az idei anyagról egyedül a Mister Blood and Guts tracket mutatják meg, a 2024-es albumról pedig a Know-Nothing Ingrate szerzeményt kapjuk. Jómagam a Human Target résznél rekedek be. A fináléra kihagyhatatlan egy-két Cannibal Corpse-sláger, mint a Hammer Smashed Face, hogy legyen mire ropni. Tényleg nem lehetett rosszul választani ma este.
