Kevés meghatározóbb zenekar van számomra a világon, mint a Moonspell. Pelyhespöcsű tini koromban, amikor először meghallgattam a kiszolgált Skoda ülésében a nyári melegben egy másolt kazetta B-oldalán az Irreligious albumot, minden megváltozott - az a lemez áthuzalozta az idegpályáimat. Azóta eltelt vagy harminc év és a legendás portugál banda is már megírt szinte mindent, amit lehetett és amit elmondani akartak.
A Wolfheart és az Irreligious lemezekkel megteremtették saját legendájukat, a 2000-es évek fordulójának mindenki által kísérletezgetéssel töltött időszaka nekik is megvolt a The Butterfly Effect lemezzel. Amikor 2010-es években laposabb lett a gótikus metal iránti lelkesedés, akkor az Alpha Noir és a Extinct lemezekkel adtak új lendületet a színtérnek. De sajnos a 2021-es Hermitage lemeznél valami eltört. Nem volt szörnyű lemez, de bőven szint alatti és főleg amiatt, hogy nem lehetett megtalálni a közös pontot a dalok között. Nem állt össze, szétszort volt.
Fernando Ribeiro, a zenekar főnöke egy interjúben el is mondta, hogy egzisztenciális válságba jutott a zenekar. Bandaként nem találták a helyüket a világban, a zenei irányokat tekintve falakba ütköztek és ami talán még riasztóbb: a gótikus metal stílus szerepének elhalványodását látták, elcsépelt lett a színtér. A reményt a Tribulation 2024-es lemeze adta és ötletet is, hogy bizony a biztonságot nyúltó alapokhoz kell visszanyúlni. A korai lemezekhez, az ott lerakott stílus építőkövei alá kell újra benézni: (vér)farkasok, vámpírok romantikus-tragikus mítoszához. Újra elmerült a régi sulis horrorfilmekben, valamint a klasszikus vámpíros történetekben, könyvekben. Ez vezette a kezét az új album megírásakor - holott akkor már két dal (Far From God és a Cross Your Heart) már kész volt.
És érezhetően a két dal felfogásában és hangulatában is mást képvisel, mint a lemez többi része. Míg a címadó dal és a Cross Your Heart inkább a koncertre való, slágeresebb nóták, a lemez többi része valóban érzelmileg sokkal többet vár el a hallgatótól, de sokkal többet is ad. A fenti két dalt az album elején gyors' letudjuk és jól érezhetően a lemez képe fordul egy erőset. És nem arról van szó, hogy a fenti két dal rosszabb lenne, vagy hogy valamiért leesne a lemezről, erről szó nincs. Remekül rúgják be az albumot, sőt talán még talán jót is tesz a lemez ívének, hogy érzelmileg ilyen magasan indítanak. Ebből aztán szépen lassan lépegetünk befelé a Moonspell sötétebb és egyre feketébb misztikus világába.
A Biblical már a fordulat gyermeke, ez a tétel már inkább szeretne a bőrünk alá menni. Lelassul és slágeres futamokat mintha hírből sem ismerné az zenekar, visszanyúlva a 90-es évekbe építkezik a dal, ami egy bitang gitárszolóval és vérfarkasként üvöltő refrénel érkezik meg a dal csúcsára. És még csak a történet elején vagyunk!
A lemezt hallgatva az lehet az ember érzése, hogy a koncepció az, hogy minden egyes tételben ezt a hegyet a zenekar meg akarja mászni. Csakhogy a hegy egyre magasabb, a fájdalom egyre növekszik, ez pedig azt jelenti, hogy a katarzis is kötelezően egyre nagyobb kell legyen. Ez viszont nem könnyű feladat: nyolc dalon át újra és újra meggyőzni a hallgatót arról, hogy mindig van egy nagyobb feloldozás. A The Great Wolf in the Sky kishíján meg is borul ezen a kissé furánbéna refrén miatt, ahol sok nyelven sorolják, hogy Farkas, de vonós betét és természetesen a gitárjáték megmenti a dal.
Pedro Paixão és Ricardo Amorim zenei megoldásai mesterien hozták vissza a Moonspell 90-es évekbeli atmoszféráját az önismétlés fájó kliséinek kihagyása mellett, de Amorim gitárszólói jelentik a cseresznyét a hab tetején. Ennek egyik legszebb példája a For the Love of Mortals című dal. Ribeiro mormogásával lassan indul dal, mintha csak egy templomi zsoltár, vagy valami sirató dal lenne, érzelmesen és áhítattal telve sűrítik bele a zenekar esszenciáját és erre dobja rá Amorim azt a gitárszólót a dal közepén és végén. Konstans libaből, az lemez egyik csúcspontja zeneileg, de érzelmileg tovább süllyed a lelki pokol felé. Az Our Freedom To Fall tételnél éreztem először azt, hogy a Wolfheart ösvényein haladunk, főleg Ribeiro első refrénje alatt, de ahogy felépült a dal, a legszebb időket idézte meg számomra, szinte vártam, hogy a dal végén felcsendüljön az Alma Mater. És annyira nem is jártam messze, mert ami a Wolfheart-nak az Alma Mater, az a Far From God-nak a Reconquista. Monumentális és ízig-vérig Moospell dal és albumzáró epizód, tragikusan gyönyörű ballada.
Amikor harminc év után téblábolva azon, hogy merre vegye az irányt egy zenekar és - kicsit talán kínjukban is - a múltba révedést választják, ritkán szokott elsülni jól. Több oka lehet ennek. Egyrészt az önismétlés fenyegető bárdja ott leng ilyenkor mindig az új kiadvány felett, másrészt - és talán ez a fontosabb - nem ott tart a zenekar és a tagok sem, mint harminc éve. Harminc évnyi élettapasztalat, az öregedés, az elmúlás miatti félelem más gondolatokat ébreszt, mint egy ifjonti hevület hajtotta magamutogatás. A Moonspell részéről 2026-ban úgy dönteni, hogy a '95-ös és '97-es lemez fonalát veszik fel, nagyon is vakmerő ötlet volt. Sikerülhetett volna ez úgy, hogy a zenekar elégeti magát a nevetségesség oltárán. De nem így lett. És azért nem lett így, mert ez a misztikus gótikus metal nem póz, manír és aktuális trendi stílus a Moonspell esetében. Ők maguk a gótikus metal!
A zenekar magja húsz éve mozog együtt, mint egy farkas falka, a múltba nyúlni nekik nem megugrásra váró feladat volt, hanem a világ legtermészetesebb dolga. De nagyon fontos leszögezni, hogy nem újraírni akarták a Wolfheart vagy az Irreligious lemezeket. Az egy kínos boomerkedés, egy klasszikus "hello fellow kids" pillanat lett volna. Mint egy szeánszon, megidézték önmaguk három évtizeddel ezelőtti lelkét és felhozták az ott fellelt érzelmeket és hangulatot. Majd visszatérve a mába megírtak egy gyönyörű gótikus metal albumot. Ez a kiadvány himnusz egy talán elmúlóban lévő stílushoz, aminek bástyái voltak anno, mára pedig talán már csak a kapuőrei. Nem hittem, nem vártam, hogy az első két lemezt túl fogják szárnyalni - tudtam, hogy ez nem lehetséges. De én lepődtem meg a legjobban, hogy mennyire közel kerültek ehhez a lehetetlen dologhoz.
