Egyszer fent, egyszer lent, tartja a régi életbölcselet, s a Death To All eddigi magyarországi fellépéseire pontosan ráillik ez. Makulátlan Death-életmű ide, Chuck Schuldiner emlékének életben tartása oda, az ehhez méltó nézettség az ő esetükben sem volt mindig adott. Az előző alkalom legalábbis messze várakozáson aluli eredményt hozott, most harmadszorra azonban a teltházas Dürer nagyteremmel nem pusztán megismétlődött a 2014. évi itthoni bemutatkozás sikere, de egyenesen a hazai diadalmenetüknek lehettünk szem-és fültanúi.
Ha egy turnét a Symbolic Healing névre keresztel a Death To All, abból egyértelműen leszűrhető, milyen programra számíthatunk – és a társaság nem okozott csalódást ebből a szempontból (sem). De menjünk csak szépen sorjában!
A soproni Neuropsy tavaly szeptemberben a Left To Die előtt is kapott lehetőséget. Nekem azonban ez volt az első találkozásom a srácokkal, akik igen jó benyomást tettek rám. Akárcsak arra a pár száz lelkes hívőre, akik időben érkeztek. Még csak néhány éve van szem előtt a négyes, de korántsem kezdő arcokból áll, Horváth József az 1990-es években aktív Aragonban is bőgőzött. Annak a kornak a thrash / death vonulata határozza meg döntően a Neuropsy stílusát, a tagok színpadi kiállása szintén ehhez idomul. Az egyéni teljesítményeket tekintve Giczi Balázs dobjátékát emelném ki. Egyetlen EP-je készült eddig a csapatnak Sketches of Pain címmel, értelemszerűen ez adta a műsor gerincét. A hangzás ekkor még nem állt össze készre, de hallottam már (ugyanitt is) sokkal rosszabbat.
Ugyanez vonatkozik a Cryptic Shiftre. Az ő roppant tömény és technikás death metaljukat könnyen agyonvághatta volna egy hevenyészett sound, ám nekem sikerült értelmezni és élvezni az angolok művészetét. Más kérdés, hogy minden egyes témájukat befogadni azért nem tudtam. Viszont ahhoz meghozta a kedvemet a leedsiek fellépése, hogy alaposan belemélyedjek az idei Overspace & Supertime albumukba, amelyről három szerzemény hangzott el itt. Intenzív színpadi akciójuk igazán magával ragadónak bizonyult. Ki mondta, hogy ilyen tekervényes kompozíciókat csakis egy helyben lecövekelve, a hangszerekbe feledkezve lehet élőben előadni?! Az extrém metalnak ebben az artisztikus ágában számomra jelenleg a Blood Incantation az abszolút uralkodó. Trónkövetelő szép számmal akad, és a Cryptic Shift is közéjük sorolandó. Hogy nálam meddig emeli őket a Overspace & Supertime, azt az idő (a közeljövő) dönti el, de feltétlenül számolni kell velük.
A Zajszint egyik tavalyi adásában részletesen foglalkoztunk a tribute bandákkal mint jelenséggel, élesen elhatárolva ezektől az emlékzenekarokat. A kérdéskörbe most nem is bonyolódnék bele, mindenesetre a Death To All vitán felül az utóbbi kategóriába esik. Akárcsak a Left To Die, amely ugyan lemezmegjelenés előtt áll, de hát az az anyag is korai Death felvételek új verzióit fogja tartalmazni…
Gene Hoglan dobmágus és társai ellenben nem szövögetnek efféle terveket. Itt a formáció létrejötte óta Chuck munkásságának a népszerűsítése a cél olyan muzsikusokkal, akik anno a Death tagjai voltak, valamint a Schuldiner család által sem kevésbé szeretett és tisztelt Max Phelps gitáros-vokalistával (Cynic, Defeated Sanity, Exist).
Ahogyan fentebb utaltam rá, a mostani túrára a műsort a Spiritual Healing harmincötödik, illetve a Symbolic harmincadik évfordulója jegyében állította össze a DTA. A rend kedvéért: a koncertsorozat már 2025-ben, azaz a tényleges emlékévben megkezdődött az Államokban. A szett első felében az előbbi anyag kapott kiemelt helyet öt tétellel, ugyanakkor az utána következő két korongot és a kezdeti korszakot is megidézték Hoglanék (Lack of Comprehension és The Philosopher, illetve Zombie Ritual). Az igazi történelmi jelentőségű tett azonban az utóbbi végigjátszása volt, erre a maga idejében sem került sor. A címadó darab, a Zero Tolerance vagy a Crystal Mountain ritkán marad ki a programból, de a teljes Symbolic albumot még nem vitte színpadra a Death To All – a húszéves jubileum ürürgyén is kihagyta a lehetőséget –, ahogy életében Chuck sem. Persze amíg megtehetik, addig sosem késő, már csak azért sem, mert Gene mellett Bobby Koelble gitáros is itt van az akkori felállásból.
A hangszeres játékot ezen a szinten méltatni több mint fölösleges. A nevek, na meg a látottak-hallottak önmagukért beszélnek. Steve DiGiorgio, aki javarészt háromhúros (!) basszusgitáron varázsolt, a konferálást is magára vállalta, amihez a legenda részeseként joga van. Előadóként (nem kisebbítve Phelps szerepét) szintén ő járt élen. A megszólalás is prímán összerázódott, ideális hangerőn és az elvárható tisztasággal jött le minden a deszkákról.
Az sem kevésbé fontos, hogy az egész produkcióból sütött, mennyit számít a résztvevőknek a tragikusan fiatalon, harmincnégy évesen eltávozott zseni örökségének ápolása. Annak a három tagnak, aki együtt játszott vele, nyilván emberi szempontból is rengeteget jelent az ügy. Max pedig még meg sem született az első Death kiadványok megjelenésekor, úgyhogy talán az ő motivációját sem nagyon kell magyarázni…
Úgy gondolom, a Schuldiner-hagyaték a lehető legjobb kezekben van. A Terry Butler és Rick Rozz vezette Left To Die az 1980-as évekbeli pőre, zsigeri vonalat viszi, míg a Spirit Crusher - Pull the Plug ráadással elköszönő Death To All inkább az érett, progresszívnek is nevezhető érára összpontosít. Azaz valamennyi érintett fél azt teszi, ami a legjobban illik hozzá, a rajongók meg ennél autentikusabb formában úgysem hallhatják a Death-dalokat ma már. Szóval ÉLJEN SOKÁIG A HALÁL!
Fotók: VARGA LÁSZLÓ
