Ismerős az a helyzet, amikor ketten egyszerre érkeztek egy ajtóhoz, majd udvariasan előreengeditek a másikat? Végül aztán egyszerre indultok el, és az ajtóban jól összeütköztök. Valahogy így jártunk a MØL új lemezének ismertetőjével. Rendhagyó, dupla kritika következik.
Szóval az történt, hogy Sweet Melancholy kolléganővel lelkesen kitárgyaltuk, mennyire jó lett a Dreamcrush album, és erről okvetlenül be kell számolni a Rockstation olvasóinak. Aztán, mielőtt eldőlt volna a szokásos „írod vagy írjam?” kérdés, hónapokra megfeledkeztünk róla. Most pedig azt találtuk ki, hogy írjuk meg mindketten, a saját nézőpontunkból. Ő már ismerte a zenekart és várta a lemezt, nekem pedig még a műfaj is új volt.
Elsőként az előzetes kislemezeket ismertem meg, és már két dal alapján az volt a benyomásom, hogy ez rohadt jó! A hangulat azonnal beszippantott, a metsző, pengeéles rikácsolás – magamat is meglepve – kifejezetten tetszett. Aztán megtudtam, hogy dánok, és a nevük (kiejtve möl) molylepkét jelent. Ez a harmadik nagylemezük, választott fegyvernemük a blackgaze.
A Dreamcrush feltétlenül egyben hallgatós lemez, több okból is. Bár sehol nem nevezik konceptalbumnak, a dalokat egy gondolati vezérfonal fűzi össze. Azt fejtegetik, hogy az álmaink, vágyaink nemcsak erőt és kitartást adhatnak, de a felfokozott várakozás miatt terhet is jelentenek, végül lelki töréshez is vezethetnek. Erre utal a lemezcím, emellett az első tétel a Dream, az utolsó pedig a Crush címet kapta.
A látszólag össze nem illő alkotóelemek feszültsége végig jelen van, akár egy-egy dalon belül is, de erőlködéstől mentesen. A szövegeket sem muszáj kibogozni (néhány amúgy is dánul van), anélkül is megérint az atmoszféra. A hangulat hullámzó, a zenei váltások sokszor váratlanul bukkannak fel, de sosem éreztem azt, hogy valami előre kimódolt, öncélú matyizást hallanék. Egyszerre zavarba ejtő és méltóságteljes, miközben ugye az összetört álmainkról szól.
Az ismerkedést a Garland című dallal javaslom kezdeni, ebben sűrítették össze a legtöbb rájuk jellemző stílusjegyet. A lemezt indító Dream első fele intróként szolgál, majd Kim Song Sternkopf egy vérfagyasztó torokgyilkolással jelzi, hogy milyen elképzelései vannak az éneket illetően. Ennek tükörképe a szinte ünnepélyes Crush, ami valamivel hosszabb, mint a többi dal. Az eleje egy hagyományos téma mechanikus ütemekkel és tiszta énekkel, ezt követi egyetlen refrén, egy „kakukktojás” kiállás, majd lassan, fokozatosan épül fel a finálé.
A legfényesebben a Young sikerült; a gitártémája a Priestnek is jól állna, azonban ebben csak extrém ének hallható. Láttunk már ilyet korábban is, de tanítani való az az elegancia és természetesség, ahogyan a már-már slágeres zenei alap és a vérhányás kölcsönhatásba lépnek. A dalok felépítése gyakran eltér a megszokottól, a Favour például szinte végig instrumentális, csak a közepén van egy rövid versszak. A befogadást segíti, hogy a témákat nem játsszák túl, átlagosan négypercesek. Továbbá végig fogják a hallgató kezét, és a marcona részletek és antikommersz dalstruktúrák mellé mindig adnak valami fogódzót. Ez jellemzően valami dallamos gitármotívum, de lehet egy kiállás vagy egy tiszta hangon elénekelt versszak is.
A MØL nemcsak szórakoztatni akar, hanem adni egy darabot magából. A Dreamcrush fonatai átszövik a hallgatót, aki a 11 tétel végére egy kicsit más lesz, mint előtte volt. Nevezhetjük katarzisnak, bár nem rajongok a nagy szavakért. A már ismertetett okból nem tudom a Dreamcrusht a zenei faliújság megfelelő részére felrajzszögezni, csak annyit mondhatok, hogy rengetegszer meghallgattam, és számomra egyelőre az év albuma. Bárkinek ajánlom, akit nem riaszt el a black metalos énekhang. 
Ezzel át is adom a szót Sweet Melancholy kolléganőnek:
A Dreamcrush számomra az év egyik legjobban várt lemeze volt. A MØL 2018-as Jord albuma annak idején teljesen beszippantott: hetekig szinte esélye sem volt másnak a zenelejátszóban. Aztán jött a 2021-es Diorama, amely szerintem tökéletesen bizonyította, hogy lehet úgy navigálni a blackgaze ösvényén, hogy közben a zenekar ne veszítse el az egyediségét. Négy év várakozás után ezért kíváncsian indítottam el a Dreamcrusht – és már az első percekben világossá vált, hogy ez most egészen más történet lesz. Persze azért meglepve nem voltam, hiszen az előzetesek már jelezték, hogy nem minden marad a régiben.
A Dream egy meditatív hangulattal indítja újtára a lemezt, szinte már jógaórán érzi magát az ember, majd Kim Song Sternkopf jól ismert sikolya egy pillanat alatt ránt ki ebből az álomszerű lebegésből. A folytatás azonban nem az előző albumok sötétebb, mindent elborító post-black világa. A Dreamcrush nyitottabb, dallamosabb és jóval direktebb lemez. Több a tiszta ének, egyszerűbbek a dalszerkezetek, a gitárok is inkább a fülbemászó dallamoknak alárendelve szólnak, mint egy mindent maguk alá gyűrő atmoszférának.
Nem arról van szó, hogy ez rossz irány. Egyszerűen más. Szerényen én azt a sodró, melankolikus post-black hangzást vártam vissza, ami miatt annak idején beleszerettem a MØL-be, ehelyett egy lazább, helyenként már alternatív, indie rockos vagy darkwave-es megközelítést kaptam. Nekem idő kellett elfogadni, hogy nem éppen a Jord folytatását hallgatom. Bár zeneileg sokszor könnyebben befogadható, mint az elődei, a szövegek egyáltalán nem lettek derűsebbek. A Dreamcrush végig azt járja körül, milyen könnyen fordulhatnak ellenünk a saját vágyaink, amikor túl sokat várunk magunktól vagy az élettől. Ez a belső feszültség szinte minden dalban érezhető anélkül, hogy mindenáron az ember arcába tolnák.
Amikor viszont működik a lemez, akkor nagyon ott van a szeren. A Garland és a Young számomra egyértelműen a Dreamcrush csúcspontjai. Mindkettőben ott van az a különös kettősség, az a bizonyos MØL-esszencia: gyönyörű, szinte légies dallamok találkoznak Sternkopf kétségbeesett énekével, és egyik sem nyomja el a másikat, vagy kerekedik felül a hangulaton. Az A Former Blueprint darkwave-es beütése kellemes meglepetés, a dán nyelvű Små Forlis pedig ismét megmutatja, milyen természetesen tudják összefésülni a post-rockos atmoszférát a black metal intenzitásával.
A másik oldalon viszont ott vannak azok a dalok, amelyek nálam kevésbé hagytak nyomot. A Favour például szépen építkezik, de hiányzott belőle a katarzis vagy valami tökösség és összességében azt is többször éreztem, hogy a Dreamcrush kevésbé hagyja kibontakozni a hangulatokat. Gyakrabban érkezik egy tiszta énektéma vagy egy könnyebben megjegyezhető vagy éppen emészthető refrén, mielőtt igazán elnyelne az a mindent beborító sötét atmoszféra.
Nem ezt a lemezt vártam a MØL-től. A Jord és a Diorama világa továbbra is közelebb áll hozzám, de néhány hallgatás után már egyáltalán nem kisebb csalódásként tekintek a Dreamcrushra, hanem egy tudatos építkezésként. Nem minden új ötlete működött nálam egyformán, viszont a legerősebb pillanatai még mindig azt bizonyítják, hogy nem félnek új utakat keresni. Nem lepne meg, ha sokak számára éppen ez lesz a kedvenc MØL-lemez, ugyanis a zenekar most egy kicsit szélesebbre tárta az ajtót a dallamosabb és közvetlenebb hangzásnak, miközben szerencsére az egyedi karaktere sem veszett el. Hm, én viszont továbbra is szerintem a banda sötétebb, melankolikusabb világa felé húzok majd...
