Amikor először elindítottam a Hell is a State of Mind nyitódalát, az Afterlife-ot, rá kellett keresnem, hogy tényleg azt a Lost Societyt indítottam-e el, melynek főnöke Samy Elbanna, aki az Alexi Laiho emlékkoncerteken lépett fel a szomorúan fiatalon eltávozott hősünk posztján, vagy ez egy másik, azonos nevű zenekar. Előbb tiszta ének olyan aláfestéssel, ami popposnak hat, majd ritmikus, beszédszerű, brutálgyors, lefojtott hörgés. Mindez szimfonikus hangszerekkel megtámogatva. „Ha kivált belőled valamilyen érzést, akkor már megérte.”, ahogy Elbanna fogalmaz egyik interjúban. Aztán a csekkolás után, második hallgatásra már azt veszem észre, hogy szippant befelé ez a nagyon furán induló, de azért szépen kibontakozó, a végére metállá fejlődő prológusnak is tekinthető dal: walk with me into the night... Előre szólok, hogy ez a gonoszan fülbemászó énektéma beragad, és pár napig ezt fogod dúdolni vagy fütyülni. 

A Lost Society megalakulása óta magas színvonalú anyagokkal keresi a helyét a sűrű és néha átláthatatlan metálszférában, előbb thrash, aztán groove, metalcore, majd nu metal. Ezúttal Sami Elbanna valószínűtlen hatásokat ötvözve olyat akart megalkotni, amihez még eddig nem volt szerencsénk. Ebben főként az olyan innovatív finn zenekarok motiválják, mint a Children of Bodom, Nightwish vagy a HIM. Ambiciózus. Az albumhoz visszatérve, a Blood Diamond és a Synthetic dalok már metálosabbak, mint a nyitó, jól húznak a riffek, viszont vannak benne idegkarcoló elektronikus megoldások, amik első néhány hallgatásnál bosszantanak, de idővel valahogy megszoktam őket. Az album egyfajta utazás. A belső pokol megélésétől és az abból való kitöréstől kezdve egészen az újjászületésig és a mentális megerősödésig. Samy szerint a zeneírás segített neki abban, hogy feldolgozza a saját démonait, és a sötétséget valami pozitív, kreatív energiává formálja. A mindössze 5 színből összerakott, képregényszerű, bizarr borító egyszerre vicces, vészjósló és szürreális. 

Rádióbarát ballada az Is This What You Wanted, nekem leginkább a Linkin Park ugrik be sokadik hallgatásra is. Utána az album egyik legjobban eltalált dala érkezik, a L'appel du Vide. Jól működnek a szimfonikus hangszerek, húznak a riffek, a neoklasszikus betét pedig egyértelműen hozzátesz a dalhoz. A szimfonikus zenét a Babelsberg Film Orchestra zenekarral vették fel, ami különleges, filmszerű minőséget kölcsönöz a lemeznek. De néha mintha egy harmadik gitárosként szólnának a vonósok. A Kill the Light zseniális, két akusztikus gitárral felvett intrója egy óriási metal himnuszt jelez előre. Fel is készül a libabőr az aktiválódásra. „Tábortűz-módszernek” nevezi Elbanna a dalszerzési folyamatot, sok dal mindössze két akusztikus gitárral indult, szerinte, ha egy dallam a legegyszerűbb formájában működik, akkor bármilyen hangszerelésben működni fog. Hát működik, az előrejelzés pontos, libabőr aktiválva, a Kill the Light egy neoklasszikus hatású óriási heavy metal himnusz. Minden hang nagyon a helyén van. Csúcspont. 

No Longer Human egyszerre linkin parkosan rádióbarát, mégis húzós, drámai dal filmzeneszerű vonós aláfestéssel. A Dead People Scare Me (But The Living Make Me Sick) pedig egy cinikus, metálos-pukkasztó dal, mintha Marilyn Mansontól hallottam volna hasonlót. Provokatív, bulizós, nem fogom megszeretni. De hát „nincs olyan univerzum, ahol lehetséges lenne mindenkinek a kedvében járni, és semminek sem szabadna ezen alapulnia, amit csinálsz” – figyelmeztetett a szerző. 

Az önpusztításra késztető belső árulóról szól a Personal Judas, ami akár a lemez egyik húzódala is lehetne. A thrashes riffek a zenekar kezdeti időszakára emlékeztetnek, de a dalba beleszőtt elektronikus, technós vagy mittudomén milyen effektek teljesen lerombolják ezt a potenciált számomra. De elég valószínű, hogy pont ez a koncepció. (Vagy pedig az, hogy egy remek elektronikus dalt vágnak gallyra a thrash metalos riffek, nézőpont kérdése.) A legvégén érkezik a lemez legszélsőségesebb dala, a címadó Hell Is A State Of Mind. Megzenésített mentális vihar. Nyugodtan, de baljósan indul, aztán a vonóshangszeres főtémára ráérkeznek a lábdobbal szinkron géppuskaszerűen zakatoló riffek. A Puritanical Euphoric Misanthropia villan be nekem. Majd egészen lenyugszik a zene, poppos refrén, szelíd dallam kéri az elfogadást. De aztán újra meg újra kitör a dal, mintha sosem tudna megnyugodni. 

A Kryn Risset albuma és a Hell Is A State Of Mind egyaránt a pszichét állítja középpontba, de teljesen más eszközökkel. A Risset a djentes, tördelt ritmusokkal, az éteri felső rétegekkel és a késleltetett szótagokkal teremti meg a psziché nyugtalanságát. A Hell Is A State Of Mind ezzel szemben az egymáshoz nem passzolónak tűnő zenei elemek ütköztetésével sokkolja a hallgatót. Meghökkentés, feltűnés és elfogadás. A Hell Is A State Of Mind 38 perces, mégis hosszabbnak tűnik. Talán hiányzik belőle a flow-élmény. A lemez saját világában jól működik, de túl sok olyan zenei hatást használ, ami engem érzelmileg nem mozgat meg. Jó sok nyitottság és megfelelő hangulat szükséges hozzá, de az elemzés folytatása helyett inkább továbbítom a zenekar meghívóját egy sétára a belső pokolba, ahol a sötétség megöli a fényt.