Újabb DevilDriver lemez érkezett, aminél felmerülhet a kérdés, hogy vajon Dez Fafara lelassít? Visszavesz végre egy kicsit a dühből, vagy még mindig van, ami táplálja a lángot? Na, nézzük meg, mit is tartogat a Strike And Kill!
Dez Fafarára azért az elmúlt években rendesen rájárt a rúd, elmondhatjuk, hogy a 2020-as évek nem éppen kellemesen vonulnak be a zenész memoárjába. Először a COVID roppantotta meg úgy, hogy elmondása szerint majdnem belehalt, amit egy könnyed tizennégy hónapos felépülés követett. Majd ezek után jöttek 2025-ben az újabb panaszok, amelyek miatt kórházba is szállították, és a felépülése egészen mostanáig zajlott. Azt, hogy pontosan milyen problémája volt az énekesnek, a mai napig nem tudja a nyilvánosság, de az orvosok pihenést írtak elő neki. Most éppen az ausztrál turnéját tolja a DevilDriver, miközben megérkezett hozzánk a Strike And Kill lemez, ami a tizenegyedik stúdióanyaga a zenekarnak, ha jól számoltam. Azért huszonnégy év alatt ez nem rossz teljesítmény úgy, hogy közben az egyéb zenekarok is pörögnek. Na, de mit is várhatunk egy újabb DevilDriver-anyagtól?
A legelső, ami nekem szimpatikus volt, az a borító. Ez a punk, sebzett hiéna tökéletesen leírja azt, ami számomra a zenekar. Mindig hadilábon állok a zenekarok albumborítóival, de ezzel maximálisan meg vagyok elégedve. Akárki akármit mond, szerintem igenis fontos egy-egy albumborító. Én még abban a korszakban nőttem fel, amikor a használt CD-ket gyakran úgy túrtam, hogy a borító alapján vásároltam. Nem lehetett belehallgatni, nem lehetett letölteni, a Spotify-nak meg még csak a gondolatát sem ismertük. Így különösen fontosak nekem ezek a képek. Be is kell vallanom, hogy ha nem ilyen borítója lett volna az albumnak, hanem a korábbi sémát viszik tovább, akkor eszembe se jutott volna elvállalni ezt a lemezt.
Mit is várhatunk egy ilyen zenekartól? Ugyanazt, akárcsak az AC/DC-től vagy a Motörhead-től, habár utóbbinak azért voltak kikacsintásai. A DevilDrivernek le kell tépnie az arcot, kegyetlennek kell lennie, agresszívnak, dühösnek. Ha ezen nem változtatunk, és nem hanyagoljuk el a duplázó használatát, akkor nagyon már nem tud mellélőni a zenekar, hiszen olyan anyagot szállít le, amit megszoktunk, ami miatt szeretjük. A mostani felállás viszonylag friss, hiába hoztak már össze egy lemezt 2023-ban (oké, a ritmusgitáron akkor nem Gabe Mangold játszott), akkor is azt érzem, hogy most érett össze igazán ez a formáció. Ami nekem egyből, az első hallgatás során szembetűnt, azok a szólók. Alex Lee most már szólógitáros szerepében tündököl a zenekarban. Emiatt rengeteg szólónak van egy melodic death metalos felhangja. Vagy legalábbis én ezt hallom bele. De ez kimondottan jót tesz a lemeznek, ad egy különleges ízt. Azt nem kell ecsetelnem, hogy a lemez jól szól. Ezen a szinten már nem is szólhat szarul, ezt azért lássuk be. Eléggé száraz, de ehhez a metalvonalhoz ez illik, nem egy Tool… És ahogy említettem, rengeteg a blast beat, rengeteg a duplázó és rengeteg a tekerés, illetve a menő gitáros kiállás a lemezen. Innentől kezdve nagyon nem is lep meg semmi. A tizenhárom dal úgy rongyol át rajtad, hogy első hallgatásra észre sem veszed, hogy vége a lemeznek. Agresszív, gyors és kíméletlen. Amennyire feszült időszakot élek, marha nagy segítség az ilyen zene, hogy a hétköznapi stresszt elviselhetővé tegye. Pedig nem feltétlenül rövidek a dalok, az ember azt is hihetné, hogy egy idő után unalmassá válnak, de valamiért nálam rendkívül jól működtek ezek a szerzemények. Az albumon az egyetlen levegővételt a Summoning Shadows eleje jelenti, ami akusztikus betéttel indít, de utána a dal maradéka kiküszöböli a csorbát.
Nem mondom, hogy a DevilDriver megváltotta a világot, azt sem, hogy 2026 legjobb lemezéről beszélünk, azonban az biztos, hogy ez egy erős lemez lett, amire jó eséllyel fogunk emlékezni. Pontosan olyan, mint a Big Mac: bárhol jársz az országban vagy a világban, azt kapod, amit vártál, semmi újdonságot, és perpill enyhíti az éhséget is, így elégedetten tudsz továbbhaladni.
