Nagyon szeretem Morrisseyt, és ezen nem változtat semmi. Az új lemezeiről, azon nyújtott teljesítményéről nem igazán látok tartalmat a fősodratú médiában, de egy elmaradt koncert, egy szélsőséges nyilatkozat már átüti az ingerplafont.

Ha az Idles koncert kapcsán egyetlen szót sem pazaroltam a mögöttes politikai tartalomra, most is az lenne a helyes, ha így tennék, de a kontextus miatt muszáj megemlítenem, hogy számomra nincs különbség a két szélsőség között. Azoknak a gyászolóknak, akiknek családtagjai, rokonai, barátai a Bataclan klubban lelték értelmetlen halálukat, ugyanazzal a meggyőződéssel tudnak azonosulni Moz kijelentéseivel, mint azok, akiket az események hatására ártatlanul vegzáltak, meghurcoltak, kirekesztettek, így ők az Idles képviselte sokszínű, toleráns, befogadó közegével tudnak szimpatizálni. Számomra az igazság félúton van mindkét oldal szélétől, ezért kirekesztem az ideológiát, de azért halkan megjegyezve, hogy míg Moz egy szót sem vesztegetett politikailag igaznak vélt meggyőződéseinek propagálására, az Idles koncerteknek ez szerves része.

Megvan azért a maga sara az öregnek, mert úgy nekilódulni egy Morrissey koncertnek, hogy napról napra azért imádkozol, nehogy félremenjen valahol az egész ( egy rosszul pozicionált szállodai szoba, egy frissen grillre dobott marhalábszár ), az azért egy feloldhatatlan ördöglakat, egy jól kiérdemelt kétes hírnév. De amikor két perccel érkezésünket követően betöltötte a csendes csepeli vasárnap estét Moz baritonja, minden kétséget kizáróan megnyugodhattunk és átadhattuk magunkat a mentális összeomlás határán balanszírozó hősünk performanszának.

Szerintem nem csak a magam nevében beszélek ha azt állítom, kiválóan meglennék az elmúlt pár megjelenés dalainak promózása nélkül, mert Moz megírta már a javát, több órás koncerten sem tudna elhangozni mindaz, amit a közönsége nagyrésze leginkább hallana. Eközben meg tisztelem és becsülöm nyakasságát, önfejűségét. Nem enged külső nyomásnak, amit éppen az érzései diktálnak azt gyűjti csokorba és nyújtja át a közönségének. Így már magamra sem vettem a Billy Bud/I Just Want to See the Boy Happy kezdést, mert a First of the Gang to Die/How Soon is Now? párossal vissza is állította irányba a vitorlákat.

Mindeközben mindenféle hülye szentimentális szarság járt át. Örültem, boldog voltam, hálás voltam és aggódtam. Átjárt az adrenalin, megdolgoztattam a hangszálaim, tornáztattam a szőrt a karomon. A Rush and a Push... után kicsit kiengedtem. Képeket lőttem, megfigyeltem Morrissey aktuális zenészeit, akiknek mire utánajárnék kik is ők, nagy eséllyel már nem lenne aktuális. Sokszínű session banda, olasz gitáros hölggyel (na jó,Carmen Vandenberg), aki minden porcikájában illett a képbe, nagyon elegáns megjelenésével párosult hideg profizmusa.

A dél-amerikai basszerokról (Juan Galeano Toro) a Mars Volta vagy a Metallica (tuuudom, Trujillo mexikói felmenőkkel bír, de az már csak egy köpés) valószínűleg ódákat tudna zengeni, így őrá sem volt panasz. Feszesen, a háttérbe húzódva kísérte az újkori Morrissey éra egyetlen túlélőjét, Matt Walker dobost. Sokáig aggódtam Boz Boorer vagy Alain Whitey kiválásán, de élőben egyszerűen pazar zenészek kísérik azóta is. Nekem a gitáros bemutatása elkerülte a figyelmem, de nem tűnt Jesse Tobiasnak, de simán benne van, hogy csak vak vagyok már. A billentyűknél is egy hölgy, Camila Grey gondoskodott arról, hogy Moznak magán kívül ne legyen gondja senkire.

Ő pedig a maga fanyar humorával, egykedvű, maniros performanszával szórakoztatott minket két dal között, közte pedig tökéletes színvonalon hozta le a ránk szánt másfél órát, maga után hagyva a tátongó ürességet és bizonytalanságot. Látjuk még őt valaha? Elénekli nekünk még valaha a There is a Light-ot? Hallhatom e még élőben a Life is a Pigsty-t, ami az újkori érának legnagyobb kedvence számomra, vagy lesz e olyan vasárnapunk, mint a tegnapin kívül nagyjából az összes, beleértve az összes hétköznapot?

A Jack the Rippert sikerült megkönnyeznem, de hullajthatom e még a könnyem azokra a számokra, amik tegnap nem hangzottak el? Remélem. Tegnap ha mást nem, azt megtanultam, hogy soha sem mondhatunk le az idoljainkról. Soha! Mihamarabbi viszontlátásra Moz! 

FOTÓK: RÉTI ZSOLT 
További fotók ITT.