Már nem friss megjelenés, jóllehet idei; magam is csak most, a harmadik album apropóján ismertem meg a zenekart – amennyire emlékszem, a hazai zenei sajtó se volt tőlük hangos soha –, ám még mindig nem késő becsatlakozni!
A Santa Muerte nem akármilyen előzmények után jött létre. Az első igazán népszerűvé vált magyar dirty rock bandából, a Dance-ből (ahol az első lemez idején bizonyos Zana Zoli dobolt, és ahol utána a későbbi Hooligans eredeti felállásának tagjai is megfordultak) sorozatos személycserék után Dirty Dance lett, majd Dirtyre egyszerűsödött a név. Mindeközben Juhász “Kicsi” Attila a dobok mögül énekessé lépett elő, majd a Rómeó Vérzikből átigazolt Vörösmarti “Ermi” Imre gitáros, és 2017-ben ők rakták le a Santa Muerte alapjait. Ermi nem mellékesen a Vazul vére rockopera szerzője is, amelyben Kicsinek szintén fontos szerep jutott.
A fenti kanyarok után valószínűleg senki nem lepődött volna meg, ha a sokadszorra átszerveződött formáció az új márkajelzés alatt is maradt volna a mocskos rock ösvényén. Csakhogy Ermiéknek más terveik voltak, és 2018-ban egy kétségkívül rock n’roll talapzaton álló, de ezer irányban terjeszkedő, stílszerűen Az elsőre keresztelt lemezzel adták be a névjegyüket. Az azóta eltelt nyolc esztendő során két további anyagot tettek le az asztalra: a direktebben rockos Macabre-t, na meg jelen írás tárgyát, a 2026 kora tavaszán megjelent Circus Maximust.
Ha pontosan szereténk meghatározni, mit is művel a Santa Muerte, hát nem lenne könnyű a feladat. Előrebocsátom, nem a latinos vagy akár konkrétan a mexikói zenei világ a helyes megfejtés. Jobb híján a csapat által kitalált “trip n’roll” definíciót tudom felhozni. Félő azonban, hogy lesz, aki ennek alapján holmi stoner rockra tippel, ami megint csak tévedés. Utaztat a Circus Maximus rendesen, viszont merőben más módon. Ez egy érett, rendkívül változatos dalgyűjtemény, tele meglepő hangszerelési ötletekkel és zenei gegekkel.
Rögtön a nyitó Akasztófavirág ízelítőt ad ebből. Közel három perces hossza miatt lehetne pusztán egy alaposan elnyújtott intro, ám valójában ez is teljes értékű szerzemény. Egy horror-hangulatú darab, amelynek a szövege – benne a “mandragóra sikít fel a holdra” sorral – sem egészen arról szól, ami a címről először az ember eszébe jut… Megjegyzem a túlvilág mint téma nem itt jelenik meg hőseinknél először, és nem is utoljára. S ha már itt tartunk, a névadójuk nem más, mint egy félig odaát honoló nőalak a latin-amerikai mitológiából, akit a mi kultúránk Szépasszonyként tisztel.
Szóval a Circus Maximus egy igazi stíluskavalkád, ahol nem csak jól megfér, de erősíti is egymást a Fekete özvegy és az Árnyék musical-, illetve filmzene-hatású, extra hangszerekkel is színesített kettőse, na meg a hagyományosabb, pörgősen rockos vonal (Másnapos messiás, Az utolsó kör). És e két határsáv között is sok minden zajlik, hiszen találunk lassú, adott esetben lírainak is nevezhető tételt – én, mondjuk, a Részeg angyal és a Tündér a légypapíron számokat nem közvetlenül egymás után illesztettem volna, mert a kellemesen sodró iram így kicsit megtörik – vagy éppen súlyos, mondanivalóját tekintve is nagy horderejű szerzeményt, mint amilyen a címadó.
Ugyanilyen masszív, de feltétlenül külön kiemelendő az Őrült bohóc, amelyben magát a címszereplőt, az ő jellegzetes démoni kacaját és a koncertekről ismert “let’s go fucking crazy” bemondását is hallhatjuk. Nem szólva a Crazy Train kezdőffjének beépítéséről az intróba, valamint a Children of the Grave ihlette vezérmotívumról. Ugye így már világos, hogy kinek állít emléket a nóta? Iszonyatosan hiányzol, Mester! De ahogy a refrén mondja, “majd folytatjuk odaát”…
A dalszövegek szintén megérnek néhány gondolatot. Nem hiányzik belőlük a rock n’roll köntörfalazástól mentes (az öncélú vulgaritást szerencsére mellőző) tökössége, ugyanakkor mélyenszántó, a világról alkotott kritikus, néhol ironikus gondolatokat is képes megfogalmazni Ermi, ahogy az Árnyékban vagy a Circus Maximusban teszi. További óriási erény, hogy olyan témákat is tud közel hozni a hallgatóhoz és átélhetővé tenni számára, amelyekről sokan sokszor írtak már, s ily módon a Másnapos messiás, a Részeg angyal vagy a Tündér a légypapíron sztorija sem hat elcsépeltnek. Ebben a vonatkozásban az 1970-es, 80-as évekbeli magyar rock klasszikusok szövegeivel való összehasonlítást is kiállják nálam Imre rímekbe szedett sorai.
Hogy az eszement humor sem áll távol a társaságtól, a legvégére hagyott Vannak még rosszgyerekek bizonyítja fényesen. Természetesen a Halász Judit-dal újraértelmezéséről van szó, benne hajmeresztő zenei és szövegbeli csavarral – ezt a poént viszont azért sem lövöm le, tessék meghallgatni!..
A tradicionális rockból gazdagon táplálkozó, de egyedi és friss megközelítésű a Santa Muerte muzsikája. Érdemes odafigyelni rá!
