A 2001-ben elhunyt Chuck Schuldiner vezette Death nevű együttes örökségét jelenleg kettő olyan banda is párhuzamosan viszi, amolyan tribute jelleggel, melyben a zenekar egykori tagjai is felsorakoznak. Az egyik formáció most rendhagyó cselekedetre ragadtatta magát: korai Mantas- és Death-demók szerzeményeiből szemezgetve vonultak stúdióba és játszottak fel egy teljes nagylemeznyi anyagot.

Lehet azon vitatkozni, mi értelme vajon egy ilyen lépésnek, egy dolog azonban vitathatatlan: ezen felvételek eredetije kevésbé ismert, bár fellelhető, de pocsék minőségben. Jól jött tehát a Left To Die újragondolása: ezáltal normális köntösben is megismerhetjük Chuck Schuldiner fiatalkori szárnypróbálgatásait, melyek - a szóban forgó felvételek alapján - korántsem voltak erőtlenek

A Left To Die-ban Matt Harvey (Exhumed, Gruesome) énekel és gitározik, Terry Butler (Obituary) kezeli a négyhúrost, Rick Rozz (Massacre) szintén a gitárokért felel és Gus Rios (Gruesome) a dobos.

A nagylemezre (Initium Mortis) tíz dalt rögzítettek a srácok, mintegy huszonöt percben. A Death későbbi, progresszív megközelítése ezekben a szerzeményekben még nyomokban sem rajzolódik ki, kapunk viszont egy kriptaszagú, nyers és zsigeri dalcsokrot, amely kiváló kordokumentuma a death metal műfaj születésének.

Az első és legfontosabb észrevételem a dalokkal kapcsolatban, hogy szinte mindegyikük fogós, mondhatni kiforrott szerzemény, jóval túlmutat az úgynevezett demókorszak gyermekbetegségein. Nyilván ez egy profi zenészekkel, profi körülmények között újrafeljátszott anyag, de a nóták struktúrája, motivumai nem lettek megpiszkálva, amiből az következik, hogy Chuck Schuldiner már a Death korai éveiben is értett a dalíráshoz.

Amúgy a nótákat hallgatva több ízben is olyan érzés kerített hatalmába, hogy mintha hallottam volna már bizonyos témákat belőlük. Pedig nem. Inkább az jöhet szóba, hogy más bandák használhattak fel ilyen-olyan részeket, vagy merítettek belőle ihletet. A nyitó Legion of Doom főriffje is ilyen, de a belassult, doomos részek alatti tremolós gitárvinnyogtatás, valamint a halálhörgés tónusa (ez mondjuk nem biztos, hogy az eredeti felvételeken is pontosan így szerepelt) is ismerős (lásd Obituary).

Az Archangel és a Power of Darkness  szerintem inkább a thrash metallal rokonítható, mintsem a death-szel, ám ez marginális, ugyanis a két stílusirányzat sok esetben teljesen egybemosódik, nem túl éles a határvonal. Az instrumentális, heavy-power-speed alapú Zombie című tétel pedig ugyancsak kikandikál a halálmetal cimke alól.

A Witch of Hell viszont már a hat láb mélyen rothadó hús és a nyirkos föld émelyító szagát ontja magából, magyarán régisulis halálmetal a javából. A sormintát egyetlen darab sem töri meg, szépen felsorakoznak a lemezen a death metal archetípusai.

Kellemes hallgatnivaló, jóval több szimpla múltidézésnél. Ha ezt Chuck hallaná...