Lendületben a Deep Purple: két évvel az előző után máris itt az új, ismét fura címet kapott nagylemezük.
Amikor a Deep Purple vagy valamelyik kortársuk kerül terítékre, megkerülhetetlen toposz a korukra hivatkozni, és mindent a történelmi aspektus barnás, elmosódott szűrőjén keresztül vizsgálni. Nem szándékozom a teljes cikket erre felhúzni, de tény, hogy a Purple már akkor bácsizene volt, amikor ifjú tacskóként először kóstolgattam a rockzenét, ma meg már én is bácsi vagyok. Szóval a számok: a SPLAT! a zenekar 24. albuma, az első 1968-ban jelent meg, Ian Gillan énekes pedig 80 éves. Ha ennek tükrében nézzük a friss dalokat, adja magát az „ahhoz képest” retorikai fordulat is, és máris minden szép és jó lesz – ahhoz képest. De mit tudnak kínálni saját jogon, a 2026-os zenei piacon? És vajon képesek meggyőzni az ősrajongókat, hogy a klasszikusok mellett a SPLAT!-nek is szenteljenek figyelmet?
A válasz egy határozott igen. Már az is nagy szó, hogy mindegyik dal jó, és ha véletlenül órákra beragad a play gomb, akkor sem sietünk kikapcsolni. Ezt hadd húzzam alá duplán, pirossal, mert nem magától értetődő. Miközben számtalan olyan zenekar van a színtéren, akik úgy adnak ki lemezeket, hogy egyszerűen nem képesek két-háromévente egy tucatnyi jó dalt megírni, a Deep Purple igen.
A zenekar felállása 2022-ben változott utoljára, amikor is Steve Morse gitárost családi okok miatt Simon McBride váltotta. Először beugró jelleggel, majd később véglegesítették, az akkor létrejött Mark IX inkarnáció azóta érvényes. A producer, Bob Ezrin is régóta dolgozik velük, ezt a fajta stabilitást én mindig jó jelnek tekintem. A másik ilyen, hogy a SPLAT! pontosan két év után érkezett, ami még a fiatal bandáknál sem általános, de az idősebbek jellemzően még hosszabb szüneteket tartanak. A zenekar meg is jegyezte az interjúkban, hogy az új felállás megszilárdulását követően általános jókedv és kreatív energia uralkodott el a soraikban, ez vezetett a gyors és termékeny alkotói munkához. Ian Gillan a 70-es évek aranykorához hasonlította a mostanit, és hozzátette, hogy a SPLAT! az utóbbi idők legkeményebb Purple-lemeze lett.
Ha a keménységet nehéz is az ő dimenziójukban értékelni (valahol egy Will Ramos most szerényen elmosolyodik), az biztos, hogy a SPLAT! egy felszabadult, pozitív kisugárzású anyag lett. A lemezcím egy hangutánzó szó, a jelentése kb. placcs. Szó szerint annak a hangját jelenti, amikor valami egy kemény tárgynak ütközve szétloccsan, átvitt értelemben itt a civilizációnk végére utal, amint egy fal felé rohanunk nagy sebességgel. Noha a szövegek némelyike rejt borúsabb gondolatokat – a Guilt Trippin’ érdekes sorai például – az általános hangulat nem pesszimista, a zene pedig kifejezetten virgonc és szórakoztató. Valóban átjön, mennyire jó hangulat uralkodik most a zenekarban.
Erősen indítanak az Arrogant Boy és a Diablo dalpárossal. Az előbbi alig háromperces; intróval, hangszeres felvezetéssel nem sokat bajlódtak. Egy remek szóló-párbajra bezzeg jutott idő, és érdekes, hogy Gillan úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy az arrogant boy néhol American boy-nak hallatszik. De biztos csak véletlen… A Diablo szólóját Keith Urban country pop szupersztár játssza; a bulvárra fogékonyabbak Nicole Kidman egykori férjeként is ismerhetik őt.
A SPLAT! összesen 13 dalt kínál 50 percben, amit a legtöbb hallgató soknak érez majd. Nemcsak az unásig ismételt „megváltozott hallgatói szokások” és a kislemezes-playlistes új világ miatt. A lemez legnagyobb gyengéje, hogy alig figyeltek a változatosságra. Az összes dal 4 perc körüli középtempós téma, emiatt nagyon egybefolynak. További nehezítő körülmény, hogy a kiugró momentumok zömében a hangszeres szekciótól érkeznek. Hallgasd csak meg párszor a videóval is megtámogatott Diablót, és a riffjére előbb fogsz emlékezni, mint a refrénre. Nagyon hiányzik egy húzódal, amit a haveroknak lehetne küldözgetni, hogy „dobj el mindent, itt az új Deep Purple”, de nincs lassú szám sem, ahogyan egy hosszabb-elborultabb progoskodás is elférne.
Van azért néhány dal, ami megtöri a sormintát, ilyen például az egyszerű, de fogós refrénnel dolgozó Sacred Land, vagy a Jessica’s Bra, amitől szinte táncra perdülünk. Simon McBride gitáros és Don Airey billentyűs olyanok benne, mint két vizslakölyök, akik körbe-körbe rohangálnának a parkban, miközben Ian Gillan a gazdi, aki tartja a pórázt. Nem mondom, hogy megöli a bulit, hiszen ő is laza és felszabadult, de inkább csak komótosan andalogna. A hangszeresek zabolátlansága és az ének visszafogottsága közti kontraszt itt a leginkább szembetűnő, de az egész lemezen végig érezhető. Míg az ezerféle hangszínen megszólaló, boszorkányos gitár-billentyű duettek és hangszeres epizódok adják a lemez fő vonzerejét, az ének marad a komfortzónában. Néhányszor meg-megvillan, de a legtöbb énektéma kevésbé fókuszált, különösen a verzék alapjáratosak.
Élő rocklegendák jutalomjátéka a SPLAT!, amit az elsőbálozók és Purple-ősrajongók egyaránt elégedetten hallgathatnak. Többet ad az elvártnál, én is szerettem, akárcsak elődjét, az =1-t. Igazi „album-album” mélypontok és fillerek nélkül, de ha nem hoznak lázba az instrumentális villantások, kevésbé szórakoztató. Ujjongva lelkesedni nem tudok rá, de tény, hogy nem csak „ahhoz képest” jó, és hadd emeljem ki ismét a friss, derűs összbenyomást.
Aki nem tudná, annak mondjuk, hogy a Deep Purple Magyarországon is bemutatja a SPLAT! albumot, október 2-án az Arénában. További részletek ERRE.
