
Aki annak idején kedvelte az 1980-as évek sikerszámait, bizonyára emlékszik Robin Beckre – legalább a Coca-Cola reklámdalaként is ismertté vált First Time nóta vagy a további slágereket is fialó Trouble or Nothing album okán. Az énekesnő neve az ezredfordulót követően, elsősorban a Frontiers Records jóvoltából került vissza a köztudatba: hősnőnk kisebb-nagyobb rendszerességgel készít lemezeket és koncertezik. Idén megint friss, a régi idők szellemében született anyaggal jelentkezett. A Living Proof ráadásul merőben szokatlan körülmények között készült, s már csak emiatt is muszáj volt alaposan kikérdeznünk most Robint.
Először is gratulálok a Living Proof albumhoz! A 80-as években a Trouble or Nothing meghatározó anyag volt az életemben, amikor tizenévesen felfedeztem magamnak az ízig-vérig amerikai rockzenét. Ha manapság ilyen muzsikát akarok hallgatni, még mindig ez az egyik album, amely rögtön eszembe jut. Az idei lemezed is pontosan ezt nyújtja számomra.
Robin: Úgy érted, hogy megmaradtam a dallamos rock / AOR klasszikus rock vonalon, és hogy még mindig bennem van ez?
Igen, egyértelműen ezt adja nekem az album.
Robin: No, hát örülnék, ha meg tudnám fogalmazni, mi is az az “ez”!.. Jóval fiatalabb koromban, amikor szegényesebb volt a szókincsem, azt mondtam az európaiaknak erre, hogy “umpapa”...
Az a bizonyos érzésvilág és hangulat vitán felül benne van. Ami pedig még különlegesebbé teszi, az a története. A dalok demó-változatait ugyanis az egyik régi szerzőtársad, Peppy Castro és a néhai felesége, Willy Blue készítette, vagyis a dalok eredetileg Willynek íródtak.
Robin: Rengeteg számot írtak együtt, és bár nem tudom 100%-os pontossággal felidézni az események alakulását, szerintem Willynél akkor már… Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de azt hiszem, csak így lehet szavakba önteni… Szóval akkor már előjött nála a betegség. Írták a dalokat, és hát az ember már csak ilyen: soha nem hajlandó leállni. Aztán Willy sorsa nem úgy alakult, ahogyan szerette volna, Peppy pedig félretette az anyagot, és sok-sok évig egyáltalán nem foglalkozott vele. Aztán egyszer csak meglátogatott mint jóbarát. Megörültünk egymásnak, és úgy voltunk vele, hogy írhatnánk együtt néhány nótát. Így is történt. Ekkor árulta el, hogy tartogat nekem pár dalt. Az első, amelyet megmutatott, a Don’t Tempt Me volt.
Az lett az egyik kedvencem!
Robin: Peppy persze Willy Blue-nak szánta, aki sok nótának társszerzője is volt. És mások is közreműködtek. Szóval kaptam tőle egy csomó nótát, és úgy éltem meg az egészet, hogy “Na, tessék, itt van az én drága barátom, és dalokat hoz nekem. Mi lesz, ha nem fognak tetszeni?” Nem így történt. Peppy a Don’t Tempt Me után azt mondta: “Robin, én ismerlek. Pontosan tudom, mire van szükséged, és milyen dalok állnak jól neked.” Én meg csak arra tudtam gondolni, mennyire utálni fog, ha nem találom majd elég jónak a számokat… De megszerettem ezeket, és egyre csak vártam tőle az újabbakat. Tizenötöt vagy tizenhatot hozott. Értelemszerűen volt, amit végül nem használtam fel, de egyik nóta jött a másik után, és úgy döntöttünk, közösen is írunk párat. Így nyerte el a formáját az album. Azt is érzem, hogy ezáltal mély spirituális kapcsolatom alakult ki a túlvilággal. Ugyanis miközben tanultam a számokat, egy-egy dal minden részletében Willy énekét kellett hallgatnom, és rádöbbentem, hogy ő szinte teljesen olyan, mint én. Tiszta őrület! Nagyon mélyen megérintett. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ő is ott van velem a helyiségben, miközben énekelek. Éreztem a jelenlétét, ami így elmondva lehet, hogy egy nagy humbugnak hat, de ezt a lemezt spirituális értelemben igenis meg kellett csinálni.

Az eddigiekhez képest emiatt a spirituális többlet miatt volt más ennek az albumnak az elkészítése?
Robin: Nekem mint énekesnek személy szerint nagyrészt igen. Egy producer nézheti ezt más szemszögből. Én lányból vagyok, vagyis nagyon érzelmes, sőt érzelgős, de szerintem Peppy ugyanígy élte meg ezt, azaz mintha Willy is ott állna a helyiségben. Sírtunk is, annyira megindító volt ez az egész. Főként ennek köszönhető az album lendülete, na meg az a szenvedély is, amelyet átéltem. Vegyünk egy festőművészt. Biztosan el tudod képzelni, ahogy ott áll ezernyi félrerakott vászon között, miközben arra gondol, hogy nem ezek a legjobb munkái, és később esetleg még visszatér valamelyikhez. Ezek a dalok viszont a történet előrehaladtával úgyszólván újjászülettek bennem. Ezért kötődök hozzájuk másképpen. A srácoknak talán inkább a technikai oldal a lényeges: a hangszeres játék, a hangnem, meg ilyesmi. Mi azonban Peppyvel úgy éreztük, ezt muszáj megcsinálnunk. Volt benne valami varázslatos, amit egyik korábbi lemezemnél sem tapasztaltam meg. A Trouble or Nothingnál sem, holott köztudottan az volt a legsikeresebb anyagom. Fontos lemez volt, de ettől vált nyomasztóvá is egyben. Nem is tudom, mit mondjak még azon kívül, hogy mennyire elégedett vagyok az albummal. Jó, ezt más lemezeimről is elmondtam, de akkor inkább arra gondoltam, hogy azok milyen remekül sikerültek. A mostanit valami különlegesség övezi, ami kalandosabbá teszi. Sokkal inkább kaland, mint pusztán egy lemez.
Sok saját számot és/vagy neked szánt nótát tettél félre a Living Proofon szereplők javára?
Robin: Rengeteg dalt hallgattam át, merthogy rengeteget halmoztam fel. Jamesszel (J. Christian, Robin férje és szerzőtársa – a szerk.) is írtunk néhányat. Az eddigi albumok esetében se szeri, se száma azoknak a nótáknak, amelyeken át kellett rágnom magamat, és utána mégis mások szerzeményére esett a választásom. Most első körben hat olyan szám kerekedett ki, amelyek nagyon betaláltak nálam, az utána érkezők pedig nem vehették fel velük a versenyt. Pöcc, pöcc, szépen sorban ki is pöcköltem ezeket. Mentek egymás után a selejtbe… Neveket nem mondok, de a világegyetem legnagyszerűbb dalszerzőitől kaptam anyagot, amelytől azt remélték, hogy be fog válni nálam, mégsem sikerült a szívembe zárnom. Meg sem közelítette a már meglévő számokat. Sok dal akadt fenn a rostán – a sajátjaim közül is! Volt, amellyel kapcsolatban azt éreztem, muszáj megcsinálnom, amilyen, mondjuk, a Boys in the Band volt még 1989-ben, amikor az Egyesült Királyságban éltem, és épp a Trouble or Nothingon dolgoztam. A Boys in the Bandet Jeff Kenttel írtam együtt, és imádtam. Megtaláltuk egy kazettán, és azon voltam, hogy átgyúrjam, aztán lemezre vegyem. Mégis a selejtben végezte. Szóval, hogy válaszoljak a kérdésre, sok dal hullott ki, köztük a saját szerzeményeim is.
Hogyan jött most az ötlet, hogy legyen egy Trouble or Nothing című dalod? Nyilván direkt módon visszautalsz vele az albumra.
Robin: Írtam egy ilyen című dalt annak idején, de az nem került rá arra a lemezre, és már nem is akartam felhasználni. Úgy voltam vele, hogy a jelenkori személyiségemhez és dalszerzői megközelítésemhez kellene passzolnia, de hát nem illett a képbe. Nem ért fel ahhoz, amire most vagyok képes. Az új Trouble or Nothing nóta úgy jött, hogy a rajongóknak szerettem volna kedveskedni. Elárulom, hogy minden lemezemnél megkérdezték tőlem, miért nincs Trouble or Nothing című nótám. Erre azt válaszoltam, hogy amikor a Trouble or Nothing album készült, megkaptam, hogy velem csak a baj van (nevet). Most végre itt a dal, és nem is pusztán a lemezre utalok vele.
Hogyan választottad a “Living Proof” lemezcímet?
Robin: Nem volt nehéz. Ezzel az albummal kapcsolatban az volt a legfontosabb, hogy egyáltalán elkészült. Hogy még ebben az életkorban is dolgozom. Hogy megmutassam az embereknek: képes vagyok rá. Márpedig ha én képes vagyok rá ebben a korban, ráadásul közel azzal az energiával, amely tizenkilenc évesen volt jellemző rám, akkor más is meg tudja csinálni. Ha pedig valakit érdekel a titok, keressen meg, és megsúgom. A lényeg ugyanis a szenvedély és az elkötelezettség. Szóval nem volt bonyolult megfejtés, mivel a többi szám a maga útját járja, mindegyiknek megvan a mélyebb mondanivalója. Mind arról szól, hogy ez az egész egyre jobb és jobb lesz. Én pedig itt vagyok, hogy bizonyítsam, igenis lehetséges ez, legyen szó bármiről. Azaz én vagyok rá az élő bizonyíték. Ennyi az üzenet.
A Let It Rainből sem véletlenül lett zárótétel. Olyan, mintha az egész eddigi életutad összegzése lenne.
Robin: Elmondom az igazat, bár lehet, hogy hazudnom kellene… Chris Lord-Alge keverte az albumot és állította össze a számsorrendet. Amikor megmutatta nekem az elgondolását, az én fejemben teljesen más elképzelés volt. Az első négy dal stimmelt, a többi nem egyezett. Nekem tetszett az anyag sodrása, a Let It Rainre pedig tökéletesen igaz, amit mondtál róla. Minél többen akarják megmondani nekem a tutit, minél többet vesznek el tőlem, és minél nehezebbre fordul az élet, annál inkább megerősödök. Az anyám arra nevelt, hogy erős legyek, és mindig is volt bennem egy jó adag lelkierő, na meg pozitivitás. A Let It Rain pontosan erről szól. Az sem számít, ha az ördög ül a vállamon, elbírom. Szóval hadd essen!
Végtelenül sajnálom, hogy törölnöd kellett a fellépést az idei Frontiers Rock Festivalon. És ha ez nem volna elég, az aktuális turnédat legalább kétszer kellett eddig átütemezni, ha jól tudom.
Robin: Ezzel megfogtál. Szólj, ha többet tudsz az ügyről! Dolgoztam már ezzel az ügynökséggel, eddig csodálatos munkát végeztek. Megcsináltunk velük egy Rock Meets Classic kört, szó volt egy Rock Legends turnéról is, méghozzá szenzációs összeállításban. De hát történnek olykor kellemetlenségek. Először lemondásra került a turném, azután összeálltak az új időpontok, illetve meglettek az új helyszínek, erre ez is mind füstbe ment. Időközben meghívást kaptam egy következő Rock Meets Classic turnéra, de nem hinném, hogy abból bármi is lesz. Úgyhogy egyelőre a levegőben lóg az egész.
A bécsi Forever Young Festivalon viszont ott leszel. Ott bizonyára a Trouble or Nothing anyaga áll majd a középpontban.
Robin: Így igaz. Mindig igyekszem azt nyújtani a rajongóknak, amire emlékeznek, és amit a leginkább szeretnének hallani. Ezt pedig a Living Prooffal fogom kiegészíteni. Csak harminc percem lesz majd, ami nem túl sok idő, szóval egyértelműen a sikerdalok, a legnépszerűbb számok lesznek műsoron, na meg a Living Proof. Nem hagyhatom ki, mert annyira imádom.
Mennyire nehéz a saját önálló koncertjeid programját összeállítanod? Nyilván nem maradhatnak ki a Trouble or Nothing legnagyobb nótái, ahogy az aktuális albumodról is kell bele néhány dal, és a hosszú köztes időszakról ugyancsak kár lenne megfeledkezni.
Robin: Úgy bizony. Mindig is iszonyú nehéz volt úgy összeírnom a műsort, hogy az ne legyen három óra hosszú. Részben a zenekartól is függ, illetve attól, mi illik jobban az adott zenekarhoz. Általában a House Of Lordsszal dolgozom, akik bármit el tudnak játszani. Van azonban úgy, hogy nincs billentyűsünk, és olyankor némi digitális bűvészkedésre vagyunk kénytelenek hagyatkozni, úgy meg már nem az igazi. Na, szóval emiatt is nehéz ügy ez. Kilencven percre tudok tervezni, ami úgy tizennégy dalt jelent, meg a közönséggel való kommunikációt is. Bonyolult feladvány, próbáltam is jó párszor megvariálni a műsort, de hát muszáj fejben tartanom, mely számok passzolnak leginkább a programba, hiszen sokszor váltottam stílust albumról albumra: hard rockról nyergeltem át soft rockra. És ott volt a Wonderland lemezem is, amely a lányom születése után készült. Kitaláltam, hogy elvonulok Nashville-be, és megírok egy laza anyagot. Na, azokból a dalokból egyiket sem tudom beilleszteni, mert annyira más lett az az album (nevet), de legalább cserébe világra jött a lányom. Szóval bűnbocsánatot nyertem egy gagyi lemezért. Csakhogy így is száz dalt kellene előadnom, ha mindet be akarnám sűríteni. Te mi mindent választanál?
Most, hogy említetted a Wonderlandet, a What Is Me-t mind a mai napig kedvelem róla.
Robin: Ó, az valóban egy klassz nóta! Tényleg klassz! Mennyire igazad van! El is játszhatnánk, csak lehetne kicsit keményebb.
A Treat Me Like You Used To-t is szívesen hallanám a Human Instinctről.
Robin: Az is egy csodálatos dal, David Cassidyvel írtuk.
Nagyon örülnék, mondjuk, az Islandnek is.
Robin: Az meg az eggyel ezelőtti albumról van, amelyet Cliff Magnesszel csináltunk… A Covid óta eltelt időben, mondhatni, minden elcsendesedett körülöttem. Egy nyolc éves időszakról beszélünk. Érted, nyolc év! Nem kis szelet az életemből! Ezzel együtt továbbra is felléptem más művészekkel, voltak vendégszerepléseim is, meg minden, turnézni viszont nem turnéztam. A Covid után mindenki félt átkelni a túlpartra, vagy egyáltalán bármit csinálni.
Azóta viszont mindenki azon van, hogy bepótolja azt az időkiesést a turnékkal és fesztivál-szereplésekkel…
Robin: Én pedig most fogok visszatérni. Sajnálom, hogy nem lehettem ott a Frontiers fesztiválján. A szívem szakad meg ezért. Rettenetes volt. És James jobban megszenvedte ezt, mint én. Azt hittem, csak megfáztunk, de nála aztán előjöttek a Covid tényleges hatásai. Alig bírt lélegezni, kórházba is került. Április végén még úgy voltunk vele, hogy ez nem tarthat három hétig. Ehhez képest három hétnél tovább is elhúzódott. James kicsit ma is érzi a mellékhatásokat. Ködös az agya, meg ilyenek. Én pedig… nos, én csak öregszem (nevet). Annak persze semmi köze a Covidhoz.

Úgy emlékszem, régebben nyilatkoztál arról, hogy szívesen kipróbálnád magad más műfajokban, mint például a croon. Mi is ez pontosan?
Robin: Csak a sztenderdek: Barbra Streisand, Joni Mitchell vagy Carola King legnépszerűbb dalai. Nagy formátumú produkciókra kell gondolni, amilyeneket David Foster csinál. Még mindig remélem, hogy egyszer lesz alkalmam belevágni. Nem így énekelek, de így tanultam meg énekelni az apám révén. Viszont nem tudtam foglalkozni ezzel, mert nem lenne promóciója. Ha elkészítenék egy ilyen albumot, ahogy Michael Bolton tette, akkor úgyis a polcomon végezné. Én nagy örömömet lelném benne, csak éppen senki mást nem érdekelne. A kiadó mindenesetre nem tartotta jó ötletnek. Talán én is szólok Jamesnek, hogy többet nem fogok főzni rá, ha belevisz ebbe (nevet)…
A szakma másik oldalán viszont már futottál egy kört a Kane’d nevű formációval, azaz Chez Kane-nek és nővéreinek az egykori csapatával, akiket menedzseltél egy ideig. Mesélnél erről?
Robin: Még nagyon fiatalok voltak. Mikor is történt mindez? Tizenhárom vagy tizennégy éve?.. A lányom tizenkét éves volt, ha jól emlékszem – most huszonnyolc… Nos, éppen a House Of Lords turnéján vendégeskedtek, és felkérték Jamest producernek. Elküldték neki a dalaikat, James pedig dolgozott rajtuk. A lemezük csodálatosan sikerült. Akkoriban sok előadót ismertem, akik aláírtak a Sonyhoz, és őket is megpróbáltam lemezszerződéshez juttatni Amerikában. Igen közel is kerültek ehhez, de azt hiszem, kicsit kételkedtek bennem. Ezt meg is értem, hiszen énekes vagyok, nem menedzser vagy ügyvéd. Amit viszont szerintem nem fogtak fel velem kapcsolatban: én soha nem adom fel! Így vagy úgy, de biztosan kiharcoltam volna nekik egy szerződést. Persze azt sem akartam, hogy olyan kiadónál indítsák a pályájukat, amely csupán egyvalamiben utazik. Olyan szerződést szerettem volna kijárni nekik, amely lehetővé teszi a fejlődésüket. Ahogy ugyanis a három nővér együtt fejlődött, az lenyűgözött, bár véleményem szerint Chez mindig is kiemelkedett a tagságból. Ma is így gondolom. Sajnálom, hogy már nincsenek együtt, és azt is, hogy így alakult a történet. De hát nem hibáztatom őket, hiszen ez egy család, akárcsak a Jackson 5, és egy család igenis legyen összetartó. Még akkor is, ha idővel, az első sikerek után, a formáció felbomlik, és egyes tagok önálló útra térnek. Ami azt illeti, minden elismerésem az övék, amiért össztartottak, és amiért zeneileg a lehető legtöbbet hozták ki magukból. Mindannyian nagyszerűek voltak, imádom őket, klassz csajok. James volt a producerük, én pedig megpróbáltam egyengetni az útjukat, és úgy gondolom, össze is tudtam volna hozni nekik valamit – csak az nem volt tiszta, hogy mikorra.
Követed még Chez pályáját? Azért is kérdezem, mert jelenleg mindketten a Frontiers Recordsszal álltok szerződésben.
Robin: Hogyne. Ahhoz pedig, hogy ugyanannál a kiadónál vagyunk, nagyon is sok köze van annak, amit másoknál tettem az ő érdekében. Szóltam néhány embernek, hogy mennyire tuti ez a csaj, meg a csapata. Pontosabban a Kane’d-et próbáltam betolni a Frontiershez, amikor még lánybandaként működtek, nem magát Chezt. Ők azonban, amennyire emlékszem, nem lelkesedtek ezért. A dallamos rock pártolójaként nem örültem ennek. Aztán ők már nem akartak tovább dolgozni velem. De hát ez is egy lecke volt, amelyet az élettől kaptam, szóval nem bántódtam meg. Az embernek a megérzéseit kell követnie, ők sem tettek mást, és nagyra tartom őket ezért. Szerettem volna végigvinni az ügyet, és velük együtt célba érni, de megfosztottak ettől a lehetőségtől. Minden joguk megvolt ahhoz, hogy inkább a saját útjukon induljanak el. Úgyhogy minden rendben van köztünk, tényleg nincs harag. Nem mondom, hogy jól esett a döntésük, de nem lett sértődés belőle.
Milyen most a viszonyod a Frontersszel? Volt idő, amikor függetlenítetted magad tőlük, majd a Love Is Coming albummal visszatértél hozzájuk.
Robin: Mindig is kedveltem a Frontierst abból a szempontból, hogy náluk olyan zenét csinálhatok, amilyet akarok. 80-as évekbeli művész vagyok, akit a 80-as évek vezető kiadója vett a szárnyai alá, szóval megtanultam értékelni azt, amit magam mögött hagytam, és örömmel éltem a visszatérés lehetőségével. Még ebben a korban is ugródeszkának tartom őket. Akár már holnap hatalmas tömegekhez juthatok el, ki tudja. Ami engem igazolna, ha továbblépnék – szoríts érte! Ugyanakkor lojális személyiség vagyok, kitartok a Frontiers mellett. A Frontiers olyan, mintha a bátyám volna, ha érted, mire gondolok. Előfordulhatnak olyan vitáink, hogy egy közös vacsoránk is kajacsatába torkollik. Mindenesetre ez nem egy hagyományos lemezcég. Nem úgy működik, ahogyan a régi kiadók működtek abban a korszakban, amikor még mindenhatók voltak. A Frontiers inkább egy adott piaci területet fed le, a 80-as évek zenéit tartja életben, de úgy veszem észre, ma már több jelenkori előadóval dolgozik. Na jó, azt hiszem, itt lezárom a témát, mert kezdek átmenni menedzserbe, és megvan a saját elképzelésem arról, hogyan is kellene működnie egy kiadónak… Maradjunk annyiban, végtelenül hálás vagyok, amiért megadatott nekem, hogy egy újabb lemezt csináljak velük, és amiért tetszett nekik annyira az anyag, hogy zöld utat kapjon. Serafino a király. Amikor kijöttem az első videóval, máris megjegyezte, mennyire hisz abban, hogy ebből egy erős anyag lesz, és hogy muszáj összehoznunk a Living Proofot. Tudják, mi van a kezükben, és okosan döntöttek, amikor rábólintottak. Én is így tettem volna, holott tartottam tőle, hogy nem megy át a szűrőjükön.
Többször is szóba hoztad a lányodat, Oliviát, aki szintén énekel. Mi a mostani elfoglaltsága? Szerepel még a Nyomorultak musicalben?
Robin: Szerepelt benne a Broadway-en, aztán a váltás mellett döntött. Benne ragadt a mókuskerékben, úgyhogy végül felhagyott az amerikai turnéélettel. Vagy fél éve tagja a National színtársulatának, és jelenleg Elphaba szerepét (a Wicked színházi adaptációjáról van szó – a szerk.) tanulja, ami már főszerep. Nagyon jól érzi magát ebben a közegben, és még mindig csak huszonnyolc éves, vagyis épp csak elkezdte a szakmát. Tizenkét éves kora óta ebben él, és a fiatal felnőtt évei jóformán másból sem álltak, mint főiskolából, művészeti táborokból, meg színjátszó táborokból. Most éli az álmait, és így is fogja folytatni. Játszott már mozifilmben, és a Broadway-en is, szóval szerintem olyan lesz, mint én. Az én nyomomba fog szegődni. Abban az értelemben is, hogy soha nem adja fel, és senki nem mondhatja meg neki, mit tegyen. Ahogy nekem sem.
Biztos voltam benne, hogy ezt a hozzáállását tőled örökölte.
Robin: Tőlem azt tanulta, hogy legyen önálló egyéniség. Egy idősebb arc mondta egyszer – bár nem feltétlenül személyesen nekem –, hogy érdemes lett volna rá hallgatni. Én nem tettem, mégis ide jutottam. Ilyen leckéket kap az ember az élettől. Olivia pedig abszolút megáll a saját lábán, és roppant büszke vagyok rá!