
A Monolit Fesztivál első napja a modern metal és hardcore különböző árnyalatait vonultatta fel: a hazai feltörekvő zenekaroktól egészen a nemzetközi vendégekig fokozatosan épült az este, amelynek csúcspontját a House of Protection energikus koncertje jelentette.
A Monolit fesztivál idén második alkalommal nyitotta meg kapuit a Dürer Kertben. Magyar fukarságot meghazudtolva a karszalagátvételnél ajándék energiaitallal várták a fesztiválozókat. A 19:00-es kezdéskor még vegyesen keveredtek az udvaron az irodai öltözékek és a fekete ruhák, később viszont ez ugyancsak megváltozott.

Megpendült az első gitár. A Heedless Elegance egy ütős előadással megnyitotta az idei Monolit fesztivált. Mellébeszélésre nem sok időt szántak, két szám között épphogy levegőt vettek és nyomták is tovább. A tömeg lassan szállingózni kezdett a színpad felé, de valahogy az erős kezdés ellenére sem sikerült túlságosan beindítani a nézők talpát. Talán a csütörtök este vagy éppen a nyomott időjárás rovására írható fel, hogy sajnos ez a lagymatagság a fellépések zöménél jelen volt a nézőkben.

A Splitleafet már egy bemelegített közönség fogadta, és ők ezt jócskán meghálálták. Olyan energiával léptek a kisterem színpadára, hogy néhol hátrébb kellett egyet lépnem, nehogy a lendületüktől kapjak egy talpat az arcomba. Annak ellenére, hogy füldugó nélkül veszélyesen dübörgött minden, egy rendkívül energetikus és feszes koncertet kaptunk.

Az Abbie Falls volt számomra az egyetlen ismerős név a mai fellépők közül, mégis meglepve tapasztaltam, hogy nem mozgósított olyan tömeget, mint amire számítottam. Már oldódott a közönség, többen megmozdultak, egyszer-kétszer három-négy fős pogók keletkeztek. A zenekar azonban nem adta fel, hogy jobban felrázza a tömeget, és gumikardokat dobva a nézők felé párbajra buzdított két fesztiválozót, akik minden gyermeki vágyukat kiélve viaskodtak. Győztes nem igazán lett, de a hangulat felpörgött. A Nagyterem hangzása alapvetően kiválónak mondható, viszont a fényekkel nem találták meg sem a Heedless Elegance, sem pedig az Abbie Falls zenészeit, így csak sötét pacákat láttam a színpadon ugrálni.

A kültéri színpadon egészen más atmoszféra fogadott. Leszámítva a hideget, a Shell Beach előadása üdítőként hatott. Kültéren nincsen könnyű dolga a hangtechnikusoknak, és sajnos ez a frontember mikrofonjának rovására ment. Amilyen lelkesen játszottak a zenészek és adták elő újabb és régebbi számaikat, annál szomorúbb volt hallani, hogy az ének néha el-elcsuklott a mikrofonban, legalábbis ott, ahol először álltam. Közelebbről hallgatva az előadást már egészen másként szólt minden, és végre teljes egészében tudtam élvezni a srácok üdítő fellépését.

A House of Protectionre két perc csúszással érkeztem és meglepetten láttam, hogy a Nagyterem csordultig van emberekkel. A magasságom nem segített megoldani a rejtélyt, hogy lássam miért, de az égbe emelt telefonom igen. A zenekar gitárosa a koncertet a tömeg közepéről kezdte és körülötte már ekkor moshpit alakult. A két srác dinamikája olyan energiákat szabadított el a hallgatók között, hogy szinte mindenki mérgezett egerek módjára ugrált, pogózott és táncolt. A szememet egy percig sem mertem levenni róluk, hiszen minden egyes pillanatban csináltak valami őrültséget a színpadon: szaltók, pózolós ugrások, vagy éppen a dobos, aki a nézők erejére bízva magát egy deszkán felállt a kezükben és onnan énekelt. Az alternatív rock stílusuk keveredett a mögöttük folyamatosan játszott pszichedelikus videókkal és jócskán azt az érzést keltette a koncert, hogy mindenkit teljesen megbabonáztak. Folyamatos interakcióban a közönséggel zenéltek, és nemcsak a színpadi jelenlétük volt zseniális, de még a zenéjük is óriásit szólt. Itt kiemelném: ők tökéletes megvilágításban álltak a színpadon, így minden apró arcmozdulatukat láthattunk.

Egy ilyen energiabomba után kemény fába vágta a fejszéjét az Orion Dawn. A House of Protection után már érezhetően megcsappant a közönség, de a zenekaron ennek nyoma sem látszott. Az első számot saját videóklipjük vezette fel, majd olyan lelkesedéssel vetették bele magukat a koncertbe, mintha éppen most telt volna meg a terem. Jó volt látni, hogy a csökkenő létszám egy pillanatra sem vette el a kedvüket, és ennek ellenére megdübögtették rendesen a terem falait.
A Monolit első napja bebizonyította, hogy nem feltétlenül a legnagyobb nevek kellenek egy emlékezetes fesztiválélményhez. Hat különböző zenekar, hat eltérő karakter, mégis mindegyik hozzá tudott tenni valamit az este hangulatához. Ha a második nap közönsége valamivel bátrabban elengedi magát, akkor a fesztivál könnyen kinőheti magát a hazai metal színtér egyik megkerülhetetlen eseményévé.
FOTÓ: VATAI RÉKA TÍMEA
