Ami elsőre az In Flames koncertjének indult, végül egy egész napos minifesztivállá duzzadt Summer Hell néven. Ráadásul egy második nap is kerekedett a Biohazard főszereplésével, de az egy másik történet, jelen írás készítésekor az még jövő idő. Az első napon tíz zenekar, plusz Evan Seinfeld DJ-szettje árasztotta el a Barba Negra két sátrát zenével, ügyesen, váltóban megoldva, hogy mindenkire jusson elég figyelem.
Az élet (és a vasút) úgy hozta, hogy hiába az elejétől ott akartam lenni, az Employed To Serve után pottyantam be a csepeli szórakozóhely területére, olyannyira pontosan, hogy épp akkor kezdett a Lovecrose. Sajnálom, hogy az előzőek kimaradtak nekem, de vannak helyzetek, amiket nem tudok uralni. Viszont! A Lovecrose páros lábbal robbantotta be nekem a napot! A zalaegerszegi srácok az intenzív, dallamos metalcore-jukkal megoldották, hogy húsz évvel ezelőtt, egy kis klubban érezzem magam, ami most abszolút dicséretnek számít, mivel szerettem azt az érát és miliőt. A fél óra alatt rohadt jó hangulatot teremtettek, az energikus témákkal faltól-falig megvitték a házat, szerintem a közönség is vette az adást – de annyi minden volt még, hogy lehet, sokan spóroltak.
A nagysátorban ezután jött az Unearth. Jött… volna. A 16:50-es kezdésnél még sehol nem voltak az urak, még húsz percre rá is csak a dobokat hangosították. Sajnálatos, mert így körülbelül huszonöt perces késéssel fogtak bele a riffek osztásába, ami persze csúszást eredményezett. Az összesen így fél órás időkeretben mondjuk ott volt minden, a nyári fesztiválszezonra igazított kötelező, The Glorious Nightmare, Zombie Autopilot, The Great Dividers, My Will Be Done… Egyet még az előző nap elhunyt Lou Kollernek is küldtek, megemlítve, hogy mennyit segítette őket a Sick Of It All legénysége. Le a kalappal! Amúgy érdekes, hogy az Unearthnél mennyire hallani, melyik daluk mikor íródott körülbelül, így totál időutazás volt a szettjük. Mivel ez a fellépés a fent említettek miatt elég nyúlfarknyi volt a maga intenzitása mellett, megígérték, hogy jövőre az új albummal majd lesz új turné is, amikor kárpótolják az esetlegesen csalódottakat. Lehet nem volt sok idejük, viszont ezalatt mocskosul elpicsáztak mindenkit, aki arra jelentkezett, még akkor is, ha kicsit furán szólt a cucc.
A Mirror az Unearth miatt az elején kicsit kisebb közönséget kapott, nagyon lehetett látni, mikor ért véget a nagysátorban a nyakazás. Viszont a kicsiben a mérges gyerekeket nem nagyon zavarta a dolog, a fasza modern metaljukkal megadták a módját a szórakozásnak. Észrevétel, az este alatt mintha a kissátor végig szebb hangképpel üzemelt volna, mint a nagyobbik testvére, a Mirror is elég szépen megdörrent. Itt már komolyabb háttérvetítéssel is színesült a műsor, amit valószínűleg a színpadon felszabadult energiáról üzemeltethettek, mert annyi volt belőle! Először láttam a srácokat, de úgy érzem nem utoljára, remélhetőleg legközelebb egy kicsit teljesebb lesz majd – részemről – az élmény.
A Bleed From Within is igen komoly cuccal készült, a fasza színpadkép mellé itt is társult jó adag vetítés. A skótokat kicsit távolabbról figyeltem, mondhatni kis szünetet tartottam, mert az este intenzívebb része csak ezután jött valószínűleg mindenki számára. Persze ez semmit nem jelentett, fél-, néha két füllel is ott voltam, még a sátron kívülről is szépen szólt a cucc, a lendületre pedig tényleg nem lehetett panasz. Az este leginkább nagyívű dallamainak díját ők kapják meg, a taslizó riffek mellett bőven akadtak az epikus pillanatokból is. Jó volt, tetszett, bár nekem ők pont az a zenekar, hogy akárhogy szeretném megszeretni őket, valahogy nem tud átkattanni a relé – pedig minden adott lenne hozzá.
Ragály. Na, őket is most láttam először. El lehet mondani, hogy az egész Summer Hell legzordabb pillanatait ők hozták, persze ez nekem egyáltalán nem panasz kategória, sőt! Konkrétan jól esett egy kis blackesedés az eddigi, metalcore központú felhozatalba. Sajnos a beállás itt is megcsúszott, így elég in medias res lett a kezdés, de amit láttam belőlük, az nagyon tetszett. Na, persze ez nem az a fajta muzsika, ami világosban, melegben annyira átjön – a sallangmentes őrlést csak a szintik sírbahajló melódiái tették kevésbé dögszagúvá -, de arról maximálisan meggyőztek, hogy legközelebb egy saját koncerten, vagy hasonlón megnézzem őket. Halmozódott az élmény, sűrűsödött az este!
A Napalm Death fellépését már nagyon vártam, még akkor is, ha Shane Embury most nem tudott a zenekarával tartani. A négyes muzsikáját nagyon nem kell bemutatni senkinek, ugyebár elég komoly magyarországi rajongótáborral is rendelkeznek, szóval megvan itt a sztori, a lore, minden. A csúnya bácsik a csúnya zenéjükkel nem sokat szaroztak, bár olyan öt perc csúszás itt is befigyelt valami okból. A színpadkép nyilván nem lett túlragozva, valahogy furcsa is lenne, ha epikus filmecskék mennének a háttérben a dara alatt. Az intenzitással nem volt gond, Barney jött-ment, mint a motolla, a többiek pedig tették a dolgukat. Még a nagyszínpadon is laza klubkoncert feelingje volt a dolognak, ami teljesen rendben volt. Kellett kis zabolátlan káosz is az estébe. A folyamatosan változó setlistet nálunk a Nazi Punks Fuck Off-al zárták, előtte pedig negyven percben jöttek a faszaságok. Nem is kellett több, jól volt ez így. Imádtam, a közönség imádta, a zenekar is jól érezte magát, baj nem volt!
Az Archaic szerintem kicsit szerencsétlen helyzetben volt a Napalm Death és az In Flames közé ékelve, mert hát hiába nehéz nem szeretni a megállíthatatlan thrashüket (én kimondottan csípem!), azért úgy vettem észre, a közönség nagy része inkább helyezkedett-készülődött az este fő fellépője előtt. Én azért tiszteletemet tettem, élveztem is azt a pár számot, amit hallottam (még egy új is jutott, csak szólok!), de valóban én is beleestem abba a körbe, akik Andersék előtt igyekeztek egy remélhetőleg jó helyet találni a nagysátorban.
Nem is volt kérdés, hogy a már nemzetközivé vált, de eredetileg svéd legendák fellépését várták a legtöbben, elég komoly számban voltak In Flames pólós arcok, amit meg is tudok érteni. Az előző két lemezzel eléggé rendbe hozták a renoméjukat Fridén úrék, mindezt úgy, hogy közben talán népszerűbbek is lettek, mint valaha.
Azt már lehetett látni, hogy a látványra nem lehet majd panasz, erre legutóbb sem volt, úgyhogy innen már csak az volt a kérdés, hogy hogyan fog megdörrenni a cucc, mivel két éve azért elég szépen ment a dolog. Sajnos már az elején rá kellett jönni, hogy ez most nem így lesz, a gitárok valahol ütközetben eltűntek. Idővel Björné még úgy-ahogy megjelent, de Chris körülbelül feleslegesen volt a deszkákon, a keverő, sőt, a hangmérnök mellett állva nem lehetett belőle semmit hallani. Ki érti ezt? És nem, nem a hely hibája, mert voltam már itt csuda mód megszólaló koncerteken, tehát képes rá a cájg!
A dallistára amúgy nem lehetett panasz, másfél órában megidéztek minden korszakot, nyilván mivel fesztiválszezon van, elsősorban a slágerekre koncentrálva. A nyitó Colony után jött is egyből a Deliver Us, aztán onnan sorozták végig az arcokra gyermekkorunk (és persze a jelenkor) legszebbjei, hogy öröm volt nézni! Meg hát igazából ténylegesen is öröm volt nézni, a dalokhoz nagyon szép látvány társult, LED panelekkel, fényjátékkal. Felsőliga volt, na! A megjelentek nem egyszer kezdték éltetni a zenekart, akik ki is tettek magukért, láthatóan jó hangulat uralkodott a deszkákon. Tényleg csak az volt a baj, hogy nem volt arányos a cucc. Azt, hogy mik csendültek fel, azt mindenki meg tudja nézni a megfelelő helyeken, én konkrétan nem tudnék belekötni a listába. Sőt, az ősrajongók még az Artifacts of the Black Rain-t is megkapták! Max csak a szokásosba tudnék belekötni: még kétszer ennyi ötletem lenne, mik lehetett volna játszaniuk, haha!
Ezután még „levezetésnek” jött egy kis Municipal Waste, akik talán a legjobban dörrentek meg az egész este alatt. Thrash-tasztikus volt, teljesen intenzív, megállíthatatlan és fasza! Egyet sajnálok: az eddigi menetelés már megtette a hatását az öregedő testemen, így egy idő után távozóra fogtam, melynek következtében Evan Seinfeld DJ szettjét is skippeltem.
A Summer Hell idei felvonásának első napja szépen vizsgázott, olyan komoly fellépőgárdát raktak össze, amire azért elégedetten lehetett csettinteni! Az egész komolyságát az első körben bejelentett nagy zenekarok közé ékelt hazai csapatok is emelték, én ebben egy gramm hibát nem leltem. A második nap sem lesz kutya, de az egy másik történet lesz. Nekem itt volt kerek a buli, köszönet a szervezők felé ezért a príma estéért!
